TÖRTÉNELMI LECKE, MINDENKI OKULÁSÁRA.

Rendhagyó előszó Moldova György kiadás előtt álló "Kádár" c. könyvéhez.

Az ’56-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára beharangozott Moldova György - Kádár Jánosról készített - „termését” nagy várako- zás előzi meg az ortodox kommunisták részéről. Ők azok, akik a bizonyítottan primitív, igénytelen, hazug, alattomos, gyáva, gerinctelen, hazaáruló, valamint véreskezű diktátort, történelmünk legnagyobb államférfijává választották, és alig várják, hogy Moldova új könyvét a „tiszta szobájuk”, kádári relikviákból kialakított, diszkrét vodka illatú, vörös sarkába helyezhessék. A médiák által becsilingelt „műről” már hónapok vagy hetek óta, többször is faggatták a szerzőt a tévé kamerái előtt, de Moldova, a gyengeelméjűekre jellemző, permanens kuncogó-hamiskás „vihorászással” hárította el a könyv titkainak felfedését. A várakozás gyötrelmeivel küszködők érdekében, az alábbiakban,- néhány 100%-os bizonyítással rendelkező anyagot „nyújtok át” előlegként Kádárról, azzal az eretnek feltételezéssel, hogy Moldova figyelmét – alighanem - elkerülték ezek az „ap róságok”. Amennyiben tévednék, akkor ezúton követem meg a szerzőt és Tisztelt Olvasóit.

Közismert, hogy Kádár szoros elvtársi és baráti kapcsolatban volt Rajk Lászlóval, gyakran vendégeskedett a

Rajk családnál, és térdén lovagoltatta a kis Rajk Lacikát.

Amikor az ÁVO ugrásra készen állt Rajk letartóztatá sára, Kádár vállalta, hogy bokros teendői ellenére, tiszteletét teszi Rajknál, majd sakkozással tereli el barátja figyelmét, nehogy észlelje a lefüggönyözött ablakú fekete kocsik rajzását lakása közelében, és [esetleg] akadályt gördítsen az ÁVO-sok felelősség teljes munkája elé.

Az összehangolt akció olyan sikeres volt, hogy akkor berregett fel a bejárati ajtó fölé szerelt csengő, amikor Rajk egy lépésre állt a parti vesztésétől, és Kádár a székéből felugorva, diadalittasan felkiáltott: „sakk-matt Laci!” Erre a hőstettére olyan büszke volt, hogy számos helyen elmesélte, többek között a Pártfőiskolán is [1949 májusában], amikor Rajk bűnösségét ecsetelte, egy pártaktíva vezérszónokaként.

Rajk László kihallgatását, illetve vallatását, Kádár János és Farkas Mihály irányította. Mivel Rajk nem akarta elvállalni azokat a valótlanságokat, amivel gyanúsították, ezért Kádár – élve [frissen kapott] belügyminiszteri hatalmával -, engedélyezte Rajk megkínzását, a hamis vallomás kicsikarása érdekében. A tettre kész verőlegények tevékenységét - Kádár és Farkas - a szomszédos szobából hallgatták végig, majd az eredményes procedúra után, Farkas vitte el Rákosihoz a Rajk vallomását és aláírását, tartalmazó jegyzőkönyvet.

Kádár baráti gesztusát jellemzi, hogy az

utolsó útjára is elkísérte egykori elvtársát. A Conti utcai börtön második emeleti ablakából nézte végig Rajk kivégzését Farkas Mihály, Farkas Vladimír, Péter Gábor és más személyek társaságában. [A baloldali képen Kádár és Péter Gábor.]

Amikor Bogár Imre hóhér hozzáértő, valamint nagy gyakorlatra utaló „kézimunkáját” követően Rajk teste megszűnt vonaglani, és a jelenlévő börtönorvos megállapította a halál beálltát, akkor Kádár, a kóser szilvapálinkával töltött pohárkáját odakoccintotta Károlyi Márton áv. alezredeséhez és gratulált neki eredményes munkavégzéséért [K. M. volt Rajk egyik verőlegény-kihallgatója.] [A Szabad Európa a "saját csapdájába esett főhóhér" cím adományozásával parentálta el Rajkot...]

Az ÁVO [Államvédelmi Osztály] hatáskörének kibővítése érdekében Kádár „kiesz közölte” Rákosinál, hogy hatósági jogkörrel ruházzák fel ezt a szervezetet. A jogkör törvénybeiktatását követően „keresztségben” nyerte el az ÁVO az ÁVH betűszavas becenevet [Államvédelmi Hatóság].

Kádár, az ÁVH sikeres szereplése érdekében személyesen igazította el az ÁVH-s brigantikat a kulákok megregulázásának „hogyanjára”.

-„Amikor a kulák megmozdul a rendszer ellen, éreznie kell a hatalom öklét”;

-„Felállítottuk azt a gyorsan mozgó különleges operatív csoportot, amely gyorsan beavatkozik és ellátja a kulákok baját”; [Sic!]

-„A reakció rémhírére, miszerint a fákat is államosítják, igen nagy mennyiségű fát vágtak ki. Bár ezeket nem a kulákok csinálták [Sic!], mégis szigorúbb megtorlást kell alkalmazni ellenük”;

-Az új ÁVH-s egyenruha jelentősége abban van, hogy a fejlődés irányát dokumentálja. Jobb a kulákot új egyenruhában megverni, mert ez a megmagyarázásnak nem rossz módja”. [Sic!]

[Szánjunk néhány másodpercet ennek a primitív „verettető-legény” mondatainak a tartalmi részére. Véssük az agyunkba, hogy a gyorsan mozgó csoport, gyorsan fog beavatkozni [valamibe vagy valamiért]… Szigorúbb (!) megtorlást kell alkalmazni a fakivágásban vétlen kulákok ellen, holott a vétleneken nincs mit megtorolni! Az új egyenruha a fejlődés irányát dokumentálja… Jobb a kulákot új egyenruhában megverni a megmagyarázás „nem rossz módja” érdekében, mivel használt egyenruhában a megmagyarázást szolgáló kulákverés módja kifejezetten rossz!/]

Kádár volt Rákosi egyik legnagyobb csodálója és támogatója. Rákosi iránti ragaszkodása [hithű bolsevikhoz méltóan] akkor sem változott, akikor szeretve tisztelt főnöke intézkedésére őt is letartóztatták [1951-ben], és csak azért kerülte el a vallatással járó procedúrát, mert minden eléje tett jegyzőkönyvet szó nélkül aláírt, mindent bevallott és készséggel együttműködött kihallgatóival.

Talán ennek köszönhette azt is, hogy Rajkkal ellentétben nem ítélték halálra, és börtönévei alatt - viszonylag - elfogadható bánásmódban részesült.

Kiszabadulását követően [1954-ben] azonnal jelentkezett „szolgálattételre” Rákosinál [mintha mi sem történt volna] és örömmel konstatálta, hogy Rákosi intézkedésére kapott egy összkomfortos [bebútorozott] lakást, egy 250 kötetes könyvtárat, négyhetes üdülési beutalót), valamint mai értékben kifejezve, kb. 10-12 millió forintnak megfelelő „bánatpénzt”...

Bár [vélt vagy valós] nimbusza fenntartása és növelése érdekében nem állt a nyilvánosság elé, hogy megcáfolja azt a hírt, miszerint Farkas Vladimír ÁVH-s kihallgatója fizikai kényszert alkalmazott vele szemben, az MDP [Magyar Dolgozók Pártja] PB-hez írt levelében a következőket rögzítette: „Tisztelt Politikai Bizottság! Tegyék lehetővé számomra, hogy személyesen adhassam elő a Központi Vezetőségnek: miért tettem fiktív vallomásokat 1951-ben durva fizikai kényszerítő eszközök alkalmazása nélkül. [Sic!] Elvtársi üdvözlettel: Kádár János”.

Kádár, 1956 két utolsó havában, majd 1957-ben, a Kossuth és a Petőfi Rádió hullámhosszán sugárzott mondókájában, valamint a Népszabadságban többször közétett interjújában [nyilatkozatában] személyesen biztosította a fegyveres harcban résztvevőket, és a külföldre menekült hazatérőket, hogy nem lesznek felelősségre vonva. Nagy Imre és társai várható sorsáról is többször nyilatkozott a közvélemény
előtt.

1956. november 25-i rádióbeszéde „iskolapéldája volt" a megtévesztésnek, a képmutatásnak és az emberi aljasságnak, amelyet másnap [november 26-án] "megpatkolt” egy hasonló minősítést érdemlő nyilatkozatával: "A kormány joggal feltételezhette, hogy az Országban rejtőzködő ellenforradalmi elemek provokációhoz folyamodnak, megölik Nagy Imrét, vagy valamelyik munkatársát, hogy aztán a közvélemény előtt a magyar kormányt tegyék felelőssé ezért a gyilkosságért."

"Megigértük, hogy nem indítunk büntető eljárást Nagy Imre és barátai ellen múltbeli bűneikért, még ha később maguk is elismerik azokat. Tartani fogjuk magunkat ehhez az ígérethez" [Aztán persze felakasztották, viszont érdemrend - névadó lett belőle. Ez se semmi.]

Hasonló, égbekiáltóan körmönfont, nyilatkozat kiagyalására, még a legjobb formájában lévő Goebbels sem volt képes! Mentségére szolgáljon, hogy nem kommunista, hanem [csak] náci volt.

Kádár számos híve [jobb híján] azzal védelmezi kacsingatós és virslit osztogató bandavezérét, hogy milyen „egyszerű körülmények között élt” és egy fillér sem tapadt a kezéhez.

Vizsgáljuk meg ennek a [széles körben elterjedt] állításnak a valóság tartalmát. Kádár puritánsága részbeni igénytelenségével (!) és nagyfokú primitívségével magyarázható. Tévét évente csak egyszer nézett [május elsején, a moszkvai díszszemlét, valamint szovjet elvtársai felvonulását], és személyesen tiltotta meg, hogy az akkori két magyar tévéadó hétfői napokon sugározzon.

Kádárnak gyakorlatilag minden jobb üdülőhelyen, vadásztanyán és pártobjektumban fenntartott lakosztálya volt, a balatonaligai pártüdülőben még a KB tagoktól is több méter magas drótkerítéssel elkerített rezidencia állt a rendelkezésére, a pártuszodában pedig pihenőszoba várta megfáradt testét.

A biztonsági „gorillák” a medence és az épület körül vizslattak, pontosan úgy, mint a "Tanú" c. filmben láthatták a nézők, bár ott a rendező nem tűntette fel az épület körül settenkedő biztonságiakat.

Kádár számára mindig behozták a legújabb nyugat filmeket, amelyeket csak [Sztalinhoz hasonlóan] egy kiváltságos galeri társaságában tekintett meg.

Hasonló módon beszereztetett saját céljára minden olyan korszerű nyugati terméket, ami felkeltette a figyelmét, bár ebben engedékenyebbnek mutatkozott, mert a az általa és [főként] Mária asszony számára privilegizált helyzetben lévő „ügyeletes” kedvencek is olcsón [bagóért] hozzájuthattak speciális „magazinjaikban” olyan termékekhez, amelyeket [hétfő kivételével] a „pórnép” csak Aczél elvtárs és Lendvai elvtársnő által engedélyezett nyugat filmekben láthatott.

A Kádár házaspár a Bajza utcai pártszálló és étterem rendszeres látogatója volt, és olyan menüből válogattak, amelyet a Forradalmi Munkás Paraszt Kormány munkásai csak hírből ismertek. Arról nem is beszélve, hogy bejelentkezésük esetén, a párt főguruk közül csak 2-3 személy [házaspár] kapott belépési engedélyt, a mintegy 100-120 főre méretezett étterembe, mert sem Kádár, sem Mária asszony nem szerették a
„tömeget”.

A „vagyontalan” Kádár hagyatéka [kisebb részének] árverezése során közel 100 millió folyt be a kasszába! De úgy is vizsgálható a kérdés, hogy kinek, mit és miért gyűj- tögetett volna a gyermektelen Kádár házaspár (?), amikor mindenük megvolt! Mindenhol, mindig, minden és mindenki a rendelkezésükre állt: szakácsok, orvosok, gépjármű, különvonat [vagy vagon], repülőgép, motorcsónak, sétahajó, őrző-védő szolgálat, kísérővadász, horgászmester, titkárnő, vadászterület, kilövésre kiszemelt vad, szállodai rezidenciák, és kívánságra zenekar vagy Hofi-féle szórakoztató komédiások. Kizárólagos használatukra, illetve [részben] vendégeik számára!

Az a tény, hogy Kádár csak a „legócskább” cigarettát szívta, nem a szerénységére utal, hanem megszokására, igénytelenségére, tudatlanságára és nemtörődömségére [pl.: környezetével szemben]. Mindezekért nem lenne helyes glóriát fonni a feje köré, és marxista-leninista istenként imádni!

Talán az előző pontban lévő fejtegetés kiegészítését is szolgálhatja ez a bekezdés. Kádár titkárságáról gyakran futott be a legfelsőbb guruk számára üzemelő objektumokba a következő [vagy hasonló] tartalmú telefonüzenet, amelyre sem választ nem vártak, sem magyarázkodást nem fogadtak el: „Kádár elvtárs érkezik 13.00-kor, 25 fő részére készítsenek halászlét, túrós csuszát és palacsintát”.

A titkárság vezetője [vagy Kádár titkárnője] soha nem kérdezte meg, hogy van-e hal a konyhán, ott van–e a személyzet?

Gyarmatpusztán például - legtöbbször -, Szűcs Ferenc altábornagy fogadta a „puritán nagyvezírt”, lelkesen kavargatta a szabad ég alatt forgó üst fortyogó tartalmát, és büszkén invitálta Kádárt: „ezt kóstold meg Kádár elvtárs, ezt a halászlét én főztem a saját receptem szerint”. A „kóstold” szavacska nyomatékos hangsúlyozásával azt jelezte a Kádárral „befutott” vendégek számára, hogy tegező viszonyban az MSZMP első titkárával, aki szokása szerint az elvtárs szó elhagyásával csak vezetéknevén szólította beszélgető partnereit, így kedvenc tábornokával, fővadászával és önkéntes szakácsával is csak „per Szűcs-özött”. Azt mondani sem kell, hogy konyhai dolgozók serege sürgölődött az ebéd elkészítésénél, és tisztes távolságról figyelték Szűcs szemérmetlen hazudozását.

Kádárt Gyarmatpusztán tanította meg horgászni „Gyula bácsi”, aki talán az ország egyik legtisztességesebb, legszerényebb és legta pasztaltabb halőreként kezelte az egykori főúri kastélyból kormány-pihenővé átalakított objektum halastavait. Gyula bácsi otthoni asztalára csak (!) akkor jutott halétel, ha a meghívott vendég komolyan veszi a szabályokat, és a három darab kvótán felül kifogott mennyiséget leadja, vagy leadatja a konyhára, egy-két darabot pedig átenged a halőrnek. Miután a „kiéheztetett”, [dömperrel előzőleg odaszállított] 2-4-5 kilós pontyok kifogásával megvolt az MSZMP első titkárának a sikerélménye [röpke egy óra leforgása alatt, három horgászbot és Gyula bácsi segítségével 14 darab halat fogott ki], így Kádár elvtárs rendkívül jó tanulónak, Gyula bácsi pedig jó oktatónak bizonyult.

A jól végzett és eredményes munka befejeztével, Gyula bácsi [oktondi módon] megkérdezte a boldogságban fürdő „tanítványát”, hogy mi legyen a halakkal, megpucolják-e a konyhán és szállításra becsomagolják vagy a hűtőbe tegyék, és megengedi-e Kádár elvtárs, hogy egy darabot haza vigyen a feleségének?

Kádár János megmutatta, hogy vigyáz a dolgozó nép vagyonára és a vonatkozó szabályok sem ismeretlenek előtte. Kioktatta Gyula bácsit, hogy a közösségi tulajdont nem lehet megrövidíteni, neki nem kell becsomagolni semmit, vigye mindet a konyhára és szóljon a szakácsoknak, hogy egy óra múlva tálalhatnak…

Gyula bácsi nem járt jobban, az ott horgászgató Borbély Sándor munkásőr főparancsnokkal sem! Borbély tapasztalt horgász volt [főként halastóban], nem szorult Gyula bácsi segítségére, viszont Kádár elvtársával ellentétben nem vigyázott a nép vagyonára, és hatalmas nejlon zsákba gyűjtögette zsákmányát, majd a szolgálati kocsija csomagtartójába helyezett 80-90 kilós „zsákmányával” elrobogott a tavacska közeléből, egy pillantásra sem méltatván a halőrt.

Na már most: lehet szavazni, választani és „késhegyig” menő vitát folytatni afelett, hogy Kádár vagy Borbély a nagyobb puritán, gazember, kiskirály vagy tolvaj?

Kádár nem vitt el halacskát [bolond lett volna Mária asszony otthon kínlódni a sütéssel-főzéssel], Borbély viszont mázsaszámra zabrált, egyikőjük sem fizetett, és semmibe vették az általuk szüntelen hangoztatott dolgozókat vagy a nép vagyonát. Csupán a kivitelezés módszerében és formájában különböztek egymástól!

E téma bezárásaként meg kell említeni, hogy Kádár még jó néhány leckét vett Gyula bácsitól, és a kisöreg – „hivatalból” – mindig segédkezett Kádár a magas rangú vendég horgászata során. Az ajándékhal nem került többé szóba, bár egyszer Kádár, mintha elfelejtette volna az első lecke történéseit megkérdezte Gyula bácsit: „mondja Gyula, maga nem fog magának vacsorára egy halat?”. Gyula bácsi csendesen megjegyezte: „Kádár elvtárs, én halőr vagyok, nekem nem szabad itt horgászni, és soha sem szegtem meg a szabályokat életemben”. Kádár elismerő pillantást vetett tanítójára, de halat egyetlenegyszer sem adott neki!

Kádár Hruscsovnak köszönhette hatalmát, ennek tudatában igen nagy tisztelettel viseltetett patrónusával

szemben. Hruscsov minden kérését teljesítette, bekapcso- lódott a gazdaságot sújtó fegyverkezési programba, az adófizetők pénzéből és külföldi kölcsönökből finanszírozta a szovjetek világhódító katonai/gazdasági terveit.

Egyszer mondott ellent Hruscsovnak, amikor moszkvai vendége, a pazar fogadtatás tól elbódulva, szóba hozta a hazánkban „ideiglenesen állomásozó” szovjet katonai kontingens visszahívását. Kádár határozottan tiltakozott Hruscsov terve ellen, és elérte, hogy a téma ne kerüljön többé a dúsan terített asztalra. Ennek következtében, Magyarország 171 szovjet helyőrségében, mintegy 120 ezer katona [és családtagjaik] mindennemű ellátása tovább terhelte a népgazdaságot, közel harminc éven át!

Kádár nem bízott sem a hadseregben, sem a belügyi erőkben, de még munkásőreiben sem! A miniszterelnökét és hazáját eláruló „szökevény” jól emlékezett arra, hogy szovjet harckocsiban és szovjet szuronyok árnyékában [az éjszaka leple alatt] jött vissza Budapestre Apró Antal társaságában ’56 november 6-án. Nyilvánvaló, hogy imponálhatott neki Hruscsov és az intervenciós katonák határozott fellépése forra- dalmunk és szabadságharcunk eltiprása, valamint Budapest rommá lövése. Ezért
„vétózta meg” a szovjet csapatok kivonási tervét, mivel tisztában volt azzal, hogy kritikus helyzetben kire támaszkodhat…

A szovjet kormány akceptálta Kádár álláspontját és politikai vonalvezetését, ezért hamarosan elnyerte a Lenin-békedíjat és a Szovjetúnió hőse kitüntetést, messze megelőzve Farkas Bertalan űrhajósunkat!

Kádár az igazmondó [?].
A történelem gyakran ismétli önmagát! Az egykori szocialista táborhoz tartozó államokban meghonosodott az állampolgárok megfélemlítése, megtévesztése és elbutítása.

Szovjet mintára, Kádár vezette be, hogy az ötéves terveken belüli éves tervteljesítési statisztikai adatok megjelenjenek a párt központi lapjában,- a Népszabadságban.

Természetesen - jó és figyelmes vezetőhöz méltóan -, személyesen ellenőrizte a közlésre készült adatokat, mivel jól ismerte azt a közmondást, miszerint: „gazda szeme hizlalja a jószágot”.

Kádár rendszeresen „felhizlalta” az évek során egyre csökkenő tendenciát mutató számadatokat. Ebben készséges segítőtársa volt Havasi Ferenc, miniszterelnök helyettes, KB és PB tag, valamint számos más állami, illetve pártfunkciók főhopmestere.

Amikor a népgazdasági mutatók romlása kezdett erőteljesebbé válni, 1979-ben, Bálint József, a Központi Statisztikai Hivatal [KSH] elnöke, elkészítette a tervteljesítés összesítő adatait és bemutatta Kádár elvtársak, a Népszabadságban közzétételre tervezett anyagot. Kádár megdöbbenve látta, hogy a tervteljesítési mutatók többsége nem éri el a 100%-ot., de olyanok is voltak, amelyek 90%-ot is alig alatt „vegetáltak.

Azonnal hívta Havas elvtársat, és kettesben agitálták Bálintot, hogy „srófoljon fel” minden adatot 100% fölé. Miután Bálint József erre nem volt hajlandó, ezért felszólították, hogy nyújtsa be lemondási kérelmét. A 49 (!) éves KSH elnököt korkedvezménnyel nyugdíjazták, és Nyitrai Ferencnét nevezték ki a KSH elnökévé.

Nyitrainé 10 évig srófolgatta Kádárnak a statisztikai adatokat 100%-fölé, érdemei elismeréseként [1985-89-ben] a brit Királyi Statisztikai Társaság tiszteletbeli tagjává, (1984-89-ben) az Európai Statisztikusok Konferenciája alelnökévé, majd a rendszerváltozást követően a JPTE és a Miskolci Egyetem díszdoktorává, 1991-ben a Magyar Tudományos Akadémia Statisztikai Bizottságának tagjává választották.

1988-ban Állami Díjjal, 1994-ben Fényes Elek és Keleti Károly emlékérmekkel ismerték el eredményes munkáját.

Elképzelhető, hogy a valóságtól gyökeresen eltérő, valótlan [dübörgő] gazdasági mutatókkal való „bűvészkedést”,- Medgyessy, Gyurcsány és Kókai elvtársak Kádártól, Havasitól vagy Nyitrainétől vették át [örökölték], felismerve, hogy a nyilvánosság előtt elkövetett [gátlástalan] hazugságokat, számos hazai vagy külföldi intézmények is honorálják.

Kádár, az MSZMP KB első

titkáraként - egy személyben - hozzájárult ahhoz, hogy megszállóink, hazánk területére közepes és nagy hatósugarú nukleáris pusztító-töltetet és a töltet célba juttatására alkalmas hordozórakétákat hozzanak [telepítsenek és/vagy tároljanak].

Tudomása kellett, hogy legyen arról is, hogy a Dunántúl egyes pontjain „atombiztos” vezetési pontokat [harcálláspontokat] építenek a szovjetek, mert ha a nukleáris eszközök behozatalára az áldását [és hozzájárulását] kérték, akkor aligha tartottak arról a Kreml illetékesei, hogy a Szovjetúnió magyar (?) hőse ellenezné a mélyépítési munkálatokat.

Nagy valószínűséggel fel sem vetődött Kádár primitív agyában az a gondolat, hogy egy NATO - Varsói Szerződés államai közötti konfliktus esetében hazánk kapta volna a legelső nukleáris csapásokat, mert az ide telepített szovjet rakéták [földrajzi helyzetükből kifolyólag], képezték a legnagyobb potenciális veszélyt a Nyugat számára. Egy ilyen esetben viszont nem csupán a Dunántúl vált volna porsivataggá, hanem a Kárpát-medence élővilága is kipusztulásra lett volna ítélve.

A most elhunyt Faludy György így írt erről Torontóban [1981-ben], "Egy helytartóhoz 25 év után" című, Kádárhoz szóló, versében [részlet].

„Aki még el nem gárgyult” annak észre kell venni, hogy Kádár [Czermanik, Cserma- nek, Barna, Lipták] és bandája, valamint az MSZMP-re keresztelt [MKP, KMP., BÉKEPÁRT, MDP] erkölcsi, anyagi, egészségügyi és tudati értelemben a sárba tiporta a nemzetünket.

Vajon Moldova könyve érinti-e ezeket a kérdéseket? És ha igen, akkor miként értékeli, hogy egy félművelt,

ideológiai szemellenzővel rendelkező, szakmáját soha nem műve-
lő, gyenge jellemű műszerész segéd irányította a tíz millió ember életét, és hazárdjátékosként játszott egy nemzet jövőjével?

Vajon mi a magyarázata annak, hogy Kádárt azért imádják egyesek, mert [szerintük] „nincstelen” proletár volt? És mi lehet a magyarázata annak, hogy ugyanezek az emberek „életüket és vérüket” adják a többszörös milliárdos, egykori KISZ titkárért? Nem biztos, de elképzelhető, hogy egy Kádárról készült mű, hasonló tényadatok nélkül nem lenne teljes, valós és elfogultságtól mentes.

2006.09.02