A görbe kard.

I.

„Habent sua fata libelli.” Azaz a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Ez tökéletesen illik Esszad bej: „A Görbe Kard” című munkájára.

A könyvet valamikor 1947-ben fedeztem fel egyik apai Nagybátyám könyvtárában, aholis az állomány egyharmadát tette ki… A könyv eredetét illető rövid közlésből az derült ki, hogy a hajdúböszörményi tyúkpiac kebelében működött ócskapiacon vette. Ez a hely lakása és kedvenc kocsmája közötti útvonalba esett. Feltételezhető, hogy a vétel onnan jövetben történhetett, mert Nagybátyámra tiszta tudatállapotban ilyesmiket nem lehetett rásózni. Az eladó a tűzkőárus volt. Ez a garanciája, hogy a könyvet jó házból lopták. 1944-ben az oroszok elől sokan elmenekültek, főleg értelmiségiek, mindenüket hátrahagyva. Ezeket a házakat kifosztották, amikor a rendőrök is leléceltek. A
tűzköves, a cím és a borító láttán, azt hihette, hogy az „Egri Csillagok” török reciprokját lopja el, amire lesz vevő. Őszintén szólva én is ilyesmire gondoltam, mikor „kölcsönkértem”. Otthon azután mély csalódással kellett konstatálnom, hogy valami politikai zagyvalékról van szó.

A könyvet Apám könyvespolcára tettem és legközelebb 2002-ben vettem kézbe, amikor Anyám, 96-éves korában, meghalt és Öcsémmel a hagyatékon osztoztunk.

Akkor már harangoztak valamit nálam az Iszlámmal kapcsolatban, és hamar rájöttem, ez valami efféléről szól.

A borító belső oldalán az áll, hogy a szerző „nagy történész és világhírű író”. Kíváncsi lennék, hogy a szalonképes „magyar szellemi elit” hány reprezentánsa hallott a Műről, vagy Szerzőjé
ről?

A rövid, kommentált, ismertetésre azért vállalkozom, mert a könyv a történelmi tények, fogalmak garmadáját olyan olvasmányosan tálalja, hogy Gárdonyi művéhez hasonló szellemi élményt nyújt – 72-éves korban legalábbis…

Az  halhatatlan [és levakarhatatlan] Vágó István - sokmillió hülye kérdés feltalálója - talán sohasem kérdezte imádóitól, mi is az Iszlám? A szerző megfejtése a következő. „Ne mondjad: akarom! Mondjad: insallah – ha Allah akarja! Mert minden úgy történik, ahogyan Isten akarja. Ő az egyetlen Erő, amely a világmindenséget mozgatja.”

E hit kétféle lelki tulajdonságot ajándékoz követőinek. Az egyik: az önző, kicsinyes emberi törekvések hívságos voltának elismerése melletti alázatos megnyugvást egy felsőbbrendű akaratban. Az előbbiből következő másik: a teljes belső lelki szabadság érzete által táplált „végtelenül fölényes magatartás a sors bármiféle fordulatával szemben.”

A hívő alkatának „politikai kiegészítő vonása” a szerző szerint egy példátlan felsőbbrendűségi komplexus. Ez teremtette meg az előfeltételeket ahhoz, hogy „az újsütetű mohamedanizmus kedvet kapjon a világtörténelmi pályafutásra.”

Az iszlám hit alapvető tantétele a világ igazhívőinek összetartozása, a minden muzulmánt összefogó testvériség. Olyan „globalizmusról” van tehát szó, amelyet nem a meddő harácsolás állati ösztöne, hanem a vakhit táplál.

Mohamed tanítása szerint az emberiséget mindössze két embercsoport alkotja: a mohamedánok és a hitetlenek. Előbbiek az „Iszlám Házához” tartoznak, ahol béke honol. Utóbbiak a „Dar el Harb” [a háború országa] lakói. Az ellenűk viselt szent háború a „dzsihád”. A Dzsihád Allah akaratából van, amelyet a próféta ekként tolmácsol. „Fejezzétek be művemet. Terjesszétek ki Iszlám Házát minden országra. Isten nektek adja a Háború Országát, a hitetlenekét. Harcoljatok ellenük, amíg egy sem marad belőlük.”

A határos országokról így rendelkezik a próféta. „Tietek valamennyi – asszonyaik és kincseik, szántóföldjük és legelőik, mind a tietek! Zsákmányoljatok - ez nemcsak megengedett dolog , hanem vallásos kötelesség! Vegyetek el tőlük mindent … Allah mellettetek lesz és gazdaggá fog tenni benneteket!”

Déjà vu [ezt már láttuk valahol] mondhatnók, az Ószövetségre gondolva. De nem mondhatjuk, mert az Ószövetség merőben másról szól. Bizonyos összehasonlítások szerfölött érdekesek és hasznosak lesznek.

Mohamed politikai végrendeletet alkotott, hogy hitbéli és szellemi örökösei szerezzék meg a világuralmat, amelynek ő voltaképp csak terveit szövögette.

Utóda Abu-Bekr így szólt a gyászoló gyülekezethez. „Aki csak Mohamedben hisz, az tudja meg, hogy Mohamed meghalt. Aki azonban Mohamed istenében hisz, az tudja meg: Allah él!” 

Sztálin hírhedt „esküjében” sokkal hosszasabban recitálta Lenin általa költött végrendeletét. Aztán mindent másként csinált, ahhoz képest is, amit maga mondott.

És mit valósítottak meg Mohamed hívei, utódai? Adjuk át a szót a Szerzőnek.

”Krisztus után 718-ban. kilencvenegy évvel Mohamed halála után, az egész Spanyol – félsziget a hódítók kezén volt. Kínától Franciaországig terjedt az Iszlám uralma.” 

És vajon mit csináltak ezen a marha nagy területen a hódítók? „Demokráciát” talán mit az izraeliek Palesztinában, vagy az amerikaiak Irakban? Nem! A Szerző itt maga is más szerzőre hivatkozik. Dosy: „Historie des Musulmans d’Espagne” c. művéből idéz.

„…Az adót … egészen jelentéktelen méretűre csökkentették. Az óriási kiterjedésű földeket … elvették a gazdagoktól és egyenletesen szétosztották a lakosság között … A kereskedelmet megszabadították attól a tehertől, mely eddig korlátozások és súlyos adók formájában nehezedett reá … A Korán megengedte a rabszolgáknak, hogy megfelelő kártalanítás ellenében megvásárolhassák szabadságukat … Mindebből következett, hogy az általános jólét fokozódott és ezért a mohamedán uralom mindenütt szíves fogadtatásra talált.” 

Pedig előfordúltak „cikis” dolgok. Máskor, máshol már írtam róla: hogyan mészároltatta le Mohammed szultán a Hagia Sophia szentélyébe menekülteket [Herczegh Ferenc: „Bizánc”.] Könyvünk szerzője többre, másra is emlékszik. A szultán lovával hullahegyeken fel-le kaptatva ért a templomig. Ott megmártotta jobbját a legyilkoltak vérében, majd „véres tenyerét a templom falához szorította. E súlyos barbárkéz lett aztán az oszmán birodalom címere.” 

A birodalom - így - szilárd volt.

De meddig? „Ameddig az újdonsült mohamedán világhódító hű maradt egészséges észjárású vallásához, … addig tartott az uralma. De egyetlen emberöltővel sem tovább.” 

Úgy látszik Berzsenyi intelmei egyetemes érvényűek. 

„Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.” 

A rómainál is nagyobb világbirodalom hamarosan összeomlott. Ki a bűnös? Válaszoljunk Lucifer szavaival. 

„A bűnös önmaga a győzelem,
Mely szerteszór, száz érdeket nevel.”

És mivé váltak a Korán tiszta tanai? Magyarázni kezdték őket… Szóljon megint Lucifer.

 „Ah, ép a szent tan mindig átkotok,
Ha véletlen reábukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
        Míg őrültség vagy békó lesz belőle.” 

 A helyzetet a Szerző ekként jellemzi. A győztes vezérek „most akárcsak a bizánci császárok, filozófiai kérdésekkel, sőt – horribile dictu – hittudománnyal foglalkoztak. Mert Hiába volt a Törvény ’egyszerű és világos’ a sziriai, egyiptomi és perzsa áttértek az Iszlámban is meghonosították ugyanazt a szőrszálhasogatást, amely az akkori idők többi vallását is életképtelenné tette. A szunniták és a síiták közötti vitából számos iszlám felekezet és filozófiai iskola keletkezett, amelyek között állandó, szenvedélyes gyűlölködés és véres harcok dúltak. A féreg az Iszlám csodafájának gyökerét kezdte ki.”

2004.08.15.

II.

[Nos, a csodafáknak jót tesz, ha gyökereiket vérrel öntözik. Erről bőkezűen gondoskodik a cion - kapitalizmus.]  

Az iszlám világbirodalom tehát összeomlott. Nem azért, mert barbár volt, hanem azért mert megszűnt barbárnak lenni. 

Az „arab” Iszlám történetének következő nagy fejezete a török iszlámizmus  tündöklése és bukása. Ez a kurzus több száz évet ölel át beleértve országunk százötven éves megszállását is. Ezen uralom végnapjaira esik az örmény holocaust a maga szörnyűségeivel egyetemben. Története érdekes volna. A Szer
ző is bőségesen tárgyalja. Volna mit ollózni a könyv lapjairól. Tárgyalását mégis mellőzöm, mert az iszlám megújulás csodájában a törököknek jóformán epizódszerep sem jut, kide
rűl, miért. Az iszlám – török gondolkodásmód jellemzésére mégis kiemelek egy kis szeletkét, mert közvetett választ ad arra az ostoba kérdésre demokratizálható e egy olyan iszlám állam, mint pl. Irak? 

A demokratizálódás epidémiája többször átsöpört Törökországon is. A szél persze mindig nyugat felől fújt. 1908 júliusáról a következőket írja a könyv. 

„1908.julius 3-án délután kihirdette a magas Porta, hogy Törökországban [márpedig] alkotmány lesz, parlament, sajtószabadság, vallásra tekintet nélküli egyenjogúság, amnesztia. Szóval minden, ami 1908-ban Európa demokrata országaiban mint legújabb divat szerepelt … Törökországban igen kevesen tudták, mi az ’alkotmány’. Némelyek azt hitték, valami betegség. Sziriában azt hitték az alkotmány olyasmi, mint a villamosság. Egy másik helyen úgy vélekedtek, hogy valami csapat-alakulat. Jemen kormányzója sürgönyileg kérdezte meg, a legalázatosabb tisztelettel: igaz e, hogy ennek az alkotmánynak az alapján a keresztényeket többé nem szabad kutyáknak nevezni?” 

[Megjegyzendő, a Talmud értelmezése és alkalmazása körében sohasem támadt bizonytalanság abban a vonatkozásban, hogy a gójok állatok…] 

Törökország Európa [?] „beteg embere” lett. A birodalom katonai, gazdasági, társadalmi és főleg erkölcsi bukása a pániszlámizmus időleges hajótörését is eredményezte. 

Az öreg fán azonban kihajtott egy kis gallyacska, amelyre mi magyarok is rácsodálkozhatunk kissé. Ez a hajtás a "turáni eszme" volt.  Turán volt a Szerző szerint a törökök, szeldzsukok, azeriek és turkománok közös őshazája. Nem említtetnek a magyarok, holott a finn-ugor eredettannál sokkal meggyőzőbb tudományos érvek szólnak amellett, hogy mint török-fajú népnek némi közünk volt a turáni őshazához nekünk is. [A téma szépséghibája, hogy a turáni eszme egyik prófétája lett később az örmények elleni irtó hadjárat előharcosa.] 

Egyik költőjük, közös ősünkről Attila hun nagykirályról, így zengedez. „Az ereimben csörgedező vér muzsikája az én történelmem visszhangja. Nem egy élettelen könyv aranyozott porlepte lapjain , nem: ereimben, szívemben olvasom őseim
hőstetteit. Én Attilám, én Dzsingizem, fajtám büszkeségei! Semmivel sem vagytok ti kisebbek, mint Nagy Sándor és Cézár.” 

Hm! Figyelemreméltó gondolatok… 

1914-ben Törökország Németország szövetségeseként belép a Világháborúba. Érdekes miért, hogyan? Dzsemál pasa erről ekként nyilatkozott. „…Helyesebb egy bátor nemzethez méltóan az utolsó csepp vérig védekezni, mint nyomorultul az oroszok, angolok és franciák igája alá kerülni. ’ Tout est perdu hors l’ honneur’. Ez méltó befejezése lenne egy dicső, nagyhírű nemzet történetének. Nagy különbség úgy veszni el, hogy vég
sőkig védekezünk, vagy úgy, hogy letesszük s fegyvert.” 

Hol volt ekkorra már nálunk Szondi, a két apród és a drégelyi rom?  

Történt azonban más is. Az Iszlám vallás az ország mellé állt. V. Mehmed Rasid kalifa kihirdette a szent háborút. És most tessenek a Szerző szavaira figyelni. 

„A ’dzsihad’ fogalmát Mohamed a Bibliából [!] vette át. ’Íme lásd, Allah az igazhívők életét és javait követeli a Paradicsomért. Harcoljanak tehát Allah útjain, öljenek és hulljanak el. Ezért cserébe a Paradicsomot ígéri a Tóra, az Evangélium és a Korán. És ki tartja meg ígéretét hívebben, mint Allah.’ A Biblia különbséget tesz az önkéntes háború és az elrendelt háború között, amelyet Isten parancsára kell folytatni. Az önkéntes háborúban a győző békét köthet, ha úgy tetszik neki. Az elrendelt háborút azonban a végkimerülésig kell folytatni, mindaddig, amíg az ellenfél el nem pusztul.” 

Kéretik jól megjegyezni eme elméleti alapvetést, mert az Iszlám haldokló fája ebből az eszmei talajból hajtotta, hajtja ki új ágait, mára már úgyszólván az egész glóbusz fölé. 

[Eljátszom a gondolattal. Mi történt volna, ha valamelyik pesti belvárosi kávéházban Kun Béla, Szamuely Tibor ill. Korvin Klein Ottó társaságában e sorokat valaki felolvassa? A gazdag zsúrfiúk, magyar nép jövendő hóhérai, a jelenkori szellemi és gazdasági „elit” szépapái és nagyapái hasukat fogták volna nevettükben. Ám látjuk: az utódok arcán lassan megfagy a mosoly…] 

A török állam, dzsihad ide – dzsihad oda, összeomlott. Ebből egy epizód megragadott. A távoli hadszínterek egyikén a német szövetséges csapatok helytállása, az alábbi sorok leírására ihlette a híres angol [!] tudóst, utazót, politikust, filozófust és katonát Lawrence ezredest. 

„A németek kétezer mérföldnyi távolságban voltak hazájuktól, kilátástalan helyzetben ismeretlen, idegen országban, olyan kétségbeejtő körülmények között, amelyek a legerősebb idegrendszert is próbára tették.És e csapatok mégis szilárdan összetartottak, fegyelmezetten, a legnagyobb rendben. Ha megtámadták őket, csatarendbe sorakoztak, céloztak és tüzeltek. Pompásak voltak.” 

Erre a csapatszellemre is visszatérünk majd a „Blood and Honour” elnevezésű világszervezet témájának tárgyalása kapcsán.

A török uralom összeomlása után fékevesztett anarchia tört ki Keleten. Mindenki harcolt mindenki ellen. A szerző némi malíciával jegyzi meg, hogy „…amikor a Kelet felébred első dolga kést ragadni!” 

Most jövök elő a farbával: miért szántam magam e múlt század elején íródott könyv méltatására. 

Előre kell bocsátanom: a könyvből kitűnően a Szerző a maga korában még nem ismerte, nem ismerhette, fel az amerikai-cionista kapitalizmusnak a versaillesi rablóbékében játszott igazi szerepét. [Henry Ford is jóval később rukkolt elő a „Nemzetközi Zsidó”-val.] Szinte könnyedén veti papírra a következő sorokat.
 
”Az Iszlám sorsa fölött határozni nem volt könnyű. A ’négyek’ [Lloyd George, Clémencau, Wilson és Sonnino] még Közép Európa és Kelet Európa problémáit sem látták tisztán és most egyszerre a Közel Kelet kérdéseivel is törődjenek, amelyről legföljebb a lexikonszerkesztőknek van fogalmuk.” 

Itt adódik a természetes kérdés: ki a jóisten hatalmazta fel e négy politikai gonosztevőt, hogy az Iszlám sorsa fölött határozzanak? 

De határoztak. Mielőtt erre került volna sor, a rablótőke az egész Keletet természetesen jó előre felosztotta az állam – hiénák között, titkos szerződések útján. Ebbe a körbe esett Törökország feldarabolása, hogy az Iszlám, mint egész, teljesen harcképtelenné váljék. Az oszmán birodalmat legalább olyan kegyetlenűl széttrancsírozták, mint Nagy-Magyarországot, megtorlásképp, mert a központi hatalmak oldalára álltak.

Óh átkozott hülyék, alaposan melléfogtatok! 

De történt még más is! 

A fogát hullató, vedlett, büdös vén angol oroszlán szerződést kötött a Cionista Világszervezettel, amely a Balfour nyilatkozat néven vált hírhedtté.  

„Őfelsége kormánya jóindulattal fogadja a Palesztinában felállítandó zsidó nemzeti állam tervét … Ugyanakkor azonban világosan kifejezi azt a határozott kívánságát, hogy semmi olyat nem szabad tenni, amely Palesztina ezidőszerinti nemzsidó lakosságának polgári és vallási jogait érinti.”

A brit képmutatás és aljasság szülte azt a szörnyeteget, amelynek törvényszerű pusztulásába úgylehet a Világ is belepusztúl. 

Ez a balfasz Balfour nem ismerte volna a Tórát [Bibliát] a Talmudot? [Hogy a Cion Bölcseinek jegyzőkönyvét ne is említsük.]
Az első terroristák a szentföldön a zsidók voltak, akik hálából azt a szállodát is felrobbantották, ahol Őfelsége képviselete székelt. A tettes Izrael állam miniszterelnöke, sőt Béke Nobel-díjas is lett. Ez azonban egy más történet. Érdemes lesz visszatérni rá. 

Persze az Iszlám sorsán túl dönteni kellett a már említett titkos szerződések szelleme és betűje szerint a közel közép és távol keleti népek – ásványkincseinek sorsáról, helyesebben ezek elrablásáról. A „realizálás” szerteágazó, bonyolult, unalmas folyamat volt. „Eredménye” azonban hamarosan jelentkezett. 

Adjuk a szót ismét a szerzőnek. 

„A pániszlámizmus régem elfeledett kísértete kiszállt a sírjából és előbb csak egész szerényen, azután egyre gorombábban követelt figyelmet. Az egész kelet, Kínától a Földközi-tengerig forrong. Mindenütt kigyúlt az európaiak elleni gyűlölet tüze. Zendülések Marokkóban, felkelések Algírban, elégedetlenség Tripoliszban, nemzeti mozgalmak Egyiptomban, Arábiában és Líbiában jelzik a Kelet szembefordulását az európai civilizációval.

De tulajdonképp nem ez a poén, hanem az, hogy és ahogy a Kelet szétzúzta a versaillesi rablóbéke rendszerét, jármát! Ők megtették! Mi meg énekeljük a székely himnuszt, többnyire két ezrelék alkoholszint fölött. 

Pedig olyan „jól” indult minden. Észak Afrikát felosztották Franciaország, Spanyolország és Olaszország között. Egyiptom angol protektorátus lett. Bagdad, Jeruzsálem, Mekka és Medina brit fennhatóság alá került. Őfelsége V. György angol király lett a Szent Városok védelmezője. Vicces, nem? 

A Kelet politikai, szellemi leigázását, gazdasági kiszipolyozását mint említve volt „szerződések” sora biztosította. E sorozat utolsó gyöngyszeme az 1920 augusztus 20-i  sèvresi szerződés volt. Ekkor megroppant valami. Kiderűlt, hogy míg a leigázott államok entellektüeljei, diplomatái középosztályainak hangadói a „realitásokhoz” való alkalmazkodás módjain gondolkodtak és vitatkoztak, a népek mást határoztak. 

„A nomádok és parasztok egy ’harmadik irányzathoz’ [!] csatlakoztak, amely semmiféle közösséget nem vállalt Nyugat Európával. Nem a diplomaták, entellektüelek irányították az Iszlám sorsát, hanem megint csak a primitívek, a beduinok, a harcosok. Mint régen a mohamedanizmus visszatért a sivatagba. A sivatag lovasa nyeregbe pattant, kardot ragadott és megmaradt erejével megtámadta a hitetleneket. Az eredmény egy Európától és Oroszországtól egyaránt távol eső új világ lett, amelyből holnap talán egy új Iszlám születik.” 

Itt vessük közbe, az Új Iszlám azóta megszületett. 

„Az arab háborúk és a szeldzsuk-harcok hagyományaihoz híven, az új Kelet dervis rongyokban jelentkezett a gőgös Európa előtt … az észak perzsiai Nedzsd sivatagban, Afganisztán hegyei között, Marokkó négyezer méter magas bércei között gyülekeztek a megvert hadvezérek, a bukott politikusok, száműzött népvezérek, harcos szerzetesek. Az eredmény mindenütt ugyanaz volt. Még mielőtt az európai győztesek észbe kaphattak volna, már lángban állt az egész Kelet … A Kelet karddal avatkozott a „Négyek” politikai játékába. A párizsi szalonokban, a Riviéra divatos szállóinak termeiben még tárgyaltak, alkudoztak a mohamedán diplomaták. Ám a sivatag harcosai, nem törődve a tárgyalásokkal, vágtatva indultak rohamra a ’kultúr országok’  ellen.”

Ebben a látszólag esztelen vagdalkozásban kétségtelenül volt valami ráció, mára vetíthető tanúlságokkal. 

„Először mindenütt mohamedánok fordultak a ’mohamedánok’ ellen,- a szabadságvágyók a ’józanok’ ellen,- a bátrak a gyávák ellen,- a szegények a gazdagok ellen.” 

Ez volt tehát a recept. A [mód]szer hatott. A beteg gyógyulni kezdett. 

És ebben a közegben kezdtek a marha amerikaiak „politizálni”. Így adtak modern fegyvereket Oszama bin Ladennek, azt gondolván … de tulajdonképp mire is gondolhattak? 

Folyt. köv.

2004.08.18

III.

Befejezésül még néhány érdekes adalék a könyvből. Hogyan lett az Iszlám volt zászlóhordozója az Oszmán birodalom Török Köztársaság? Furcsa história ez is. 

A törökök végleges megsemmisítése, a Világháború után, a görög martalóchadakra hárult, akiket a Nyugat támogatott. 

A törököket szakariáig üldözték és mikor a tönkrevert sereg katonái már felkészültek a végső összecsapásnál bekövetkező halálra, a megfigyelők azt jelentették, hogy a görög haderő visszavonul. Kimerültek… 

A „győztesek”, tüstént vérszemet kapva, új békefeltételeket követeltek és kaptak, többek között elnyerték a „nemzeti török területek” teljes függetlenségét. [Óh Erdély, óh Háromszék!] 

A szerző, országáról szólván, elégedetten állapítja meg. „Ő volt a világháború első olyan legyőzöttje, aki bebizonyította, hogy a győző feltételeit nem kell okvetlenűl elfogadni!”

Persze őket Allah megóvta a  linderbéláktól, károlyimihályoktól, antalljózsefektől. Hallod óh Magyarok Istene? 

A győztesek országukért cserébe viszont eldobták hitüket.
Előbb a világi uralkodót a szultánt űzték el, majd az egyházfőt a kalifát is. „1924. március 24-én meghalt az Iszlám Testvériségben való Egyesűlés Eszméje, Isten Országának eszméje… A Svájci Polgári Törvény könyvet szószerint lefordították és török törvényerőre emelték.” 

Beléptek – úgymond – az akkori EU-ba… Jogharmonizáció, meg miegymás...

Aztán bevezették a szalonképességet is. „A köztársaság hivatalos öltönye a frakk és a cilinder lett.”

 Ugy ám! [Persze a libériába bujtatott cirkuszi csimpánz, pusztán öltözéke révén, nem válik igazi londínerré…]

Mindez persze nem akadályozta Kemal Atatürk államfőt abban, hogy a „belső ellenség” ellen fellépve lázadó falvakat gyújtasson fel és felakasztassa legközelebbi barátait. Hát persze az ilyesmit csak Szaddam Husszein rovásán jegyzik fel a nyugati krónikák. Szinte hihetetlen, de a könyvből voltaképp az is világosan kitűnik, miért? 

„Az iszlám véres történetében a szent mondás: ’Allah Akbar!’ csatakiáltássá lett. Az előbbivel párhuzamosan egy nem kevésbé véres történelmi folyamat zajlik le, amelyet olajfoltok szennyeznek, s amelynek jelmondata így hangozhatnék: ’Neft Akbar!’ – azaz az olaj még hatalmasabb! … A Keletnek három helyen vannak kincstermő olajmezői: Dél Perzsiában, a Kaukázusban és Irakban.” Az első Angliáé, a második az oroszoké, tehát „… Maradt a jövő számára Irak!” 

Azazhogy nem muszáj feltétlenül héber bölcsnek [Nostradamus] lenni, hogy valaki megorrontsa a „jövőt”. 

A könyvismertető egy igazi csattanóval fejezhető be.  

„Az olajpolitika színpadán megjelent a harcos Iszlám.” 

Mi az hogy! Mondaná erre Gyurcsány Ferenc. Naná! Mondom én. A fonal majd innen gombolyítódik tovább, természetesen új cím alatt. 

2004.08.18. 

Sz. Gy.