Amerika! Amerika!
 

         Hol terül el a gonosz birodalma?

A korlátlan lehetőségek hazájáról, a szabadság honáról, a népek kohójáról az átlag magyarnak hézagos, ill. idealizált képe van. Ezzel nem is volt semmi baj, amíg Amerika viszonylag távol volt tőlünk. A harmincas évek nagy gazdasági válsága idején kitántorgott ugyan Amerikába vagy másfélmillió emberünk, de ezek körében senki sem végzett közvélemény-kutatást, arról hogy smakkol nekiik az új haza.

A II. Világháborúban nem ők szálltak meg bennünket, így szimpatikusak maradhattak. Azután hazánk megszűnt erős bástya lenni a béke frontján. És Uncle Sam máris belül volt a kerítésen.

Mivel a szocializmus romjain mostanság a kapitalizmust építjük, nem árt, tudni, ők otthon hogy csinálták annakidején, Sok variáció nincs. Az uralom megszerzésének és gyakorlásának módját évezredek óta feltalálták. A modern társadalomtudomány atyja Machiavelli az uralkodás legfontosabb szabályait már 1513 körül kottába szedte „A fejedelem” [Il principe] c. művében. Ha igaz, hogy a történelem ismétli önmagát, ez a kapitalizmus történetére fokozottan igaz.

Amerika újkori történelmének magyar nyelven hozzáférhető irodalma elég szegényes. Korábban emlegettem itt – ott Jack London rémregényét a „Vaspatát”. Most mégsem abból szemezgetek, hanem egy másik forrásműből a. Richard O. Boyer és Herbert M. Morais szerzőpáros 1955-ben New Yorkban adta ki „Tűzzel vérrel” c. művét, amit a Kossuth Könyvkiadó 1957-ben magyar nyelven is kiadott. Ez a könyv szélesebb sávot fog fel mint a Vaspata és jóval részletgazdagabb annál. No meg modernebb is. Lapjait forgatva a dejà vu érzése támad az emberben: ezeket én is megéltem. Hát persze hogy megéltem: Antalltól Gyurcsányig.

A könyvben tárgyalt történet a XIX század közepén indul és a XX század első harmadáig tart.

Amerika ekkorra már túl volt néhány vívmányon. A spanyol hódítók megsemmisítették az ősi indián kultúrákat. A konkvisztádorok és üzlettársuk a Római Katolikus egyház által fenntartott importüzlet azonban lanyhult. Az Afrikában vadállatként befogott és túlnyomórészt a délamerikai ültetvényekre hurcolt sokmillió néger révén Amerika az újkor egyetlen „rabszolgatartó demokráciájává” vált.

Ebből senki se következtessen arra hogy az "alapító atyák", akár csak egy napra is, megfeledkeztek volna a
„Szentírásról”. Ellenkezőleg. Abból vezették le, azt a meggyőződésüket, hogy amit tesznek, kedves az Úrnak.

Néhány évvel az amerikai polgárháború kezdete [1861] előtt „Charleston Mercury” című lapban [ó de utálom az újságírókat…] a következő szentencia volt olvasható.

„A rabszolgaság a dolgozó ember természetes és normális helyzete … az északi államoknak is be kell majd vezetniük. A szabad társadalomról szóló elmélet tévhit.” [27.old.]

[Mit számított Amerikában az, hogy Voltaire [1694—1778] már jó száz évvel azelőtt megírta gondolatait az emberi szabadságról. A Nagy Francia Forradalom is rég lezajlott [1789 – 1799] ekkorra.

Persze a jogtalanságok szentesítéséhez nem elég a sajtó – bíróság is kell. Az Amerikai Egyesült Államok Legfel
sőbb Bírósága [még 1875-ben] kimondta, hogy a rabszolgaság törvényesen megengedett. Hát persze.

[Alig pár év kellett hozzá, hogy felépüljön a „Szabadság Szobor” fennen hirdetve az egész világnak Amerika fennkölt szabadságeszményeit. Röhej!]

Ami a „Mercury” firkászát illeti, alaposan melléfogott, a hülye bigott. A bírák se láttak sokkal messzebb az orruknál. Mert mire is ment a pakli Észak – Dél háborújában? A rabszolgák sanyarú sorsa csípte az északi yankeek szemét? Egy frászt. Rabolni akartak, a rabszolgatartóktól: munkaerőt (!), négereket (!). Ezt úgy fejezték ki: rabszolga felszabadítás. Ezen eszme harcosai abolicionistáknak nevezték magukat.

A felszabadítandó rabszolgákra ugyanis az északi nagy állattartó gazdaságoknak, a fejlődésnek indult iparnak és a bányászatnak volt égető szüksége.

Lincoln amerikai elnök eredetileg azt fontolgatta, hogy a rabszolgákért fejenként 400 dollár kárpótlást fizetnének a rabszolgatartóknak. Aztán rájött, vagy megmagyarázták neki, ez kurva sokba kerülne. Így egy tollvonással ingyen eltörölte a rabszolgaságot. [Mintegy négymillió emberről volt szó, akik cca. Négymilliárd dollár vagyoni értéket képviseltek.] Akkor inkább a polgárháború. És lőn, az Úrnak 1861 esztendejétől.

Ja! Majdnem kifelejtettem az indiánokat. A nagyüzemi állattartásnak két természetes ellensége volt: a prérifarkas [coyote] és az indián őslakosság. Kiirtották mindkettőt. Illetve az utóbbi állatfaj megmaradt egyedeit koncentrációs táborokba [rezervátumokba] terelték és Himmlert megszégyenítő buzgósággal munkálkodtak azon, hogy a halálozási arányszám „optimális” legyen. Az lett…

Az amerikaiak nagyon szeretnek a békéről beszélni – azóta is. Hamar rájöttek viszont hogy a háború valami nagyon jó dolog – a biznisz miatt, mármint a gazdagoknak. A nagy fene hazafias fellángolásnak úgyszólván első terméke volt egy törvény, amely a gazdag hadkötelesnek megengedte, hogy „helyettest” vásárolhasson és küldhessen maga helyett a vágóhídra.

A frontlógósok közül került ki Amerika gazdasági arisztokráciája. Néhány név a cégéres gazemberek közül: Morgan, Rockefeller, Carnegie, Fisk, Huntington, stb. A könyv szerzői szerint az akkor még fiatal uracsok a
„fantasztikus méretű rablásnak szentelték életüket” [34.o.], mint nálunk az orbánok, gyurcsányok, nagyimrék, palotások és sokan mások.

Ennek ott és akkor sem volt kockázata, mint manapság nálunk. „Nyugodtan fosztogathattak az országban, mi sem állta útjukat. Kezükben volt a fiatal Köztársasági Párt és a kormány.” [37.o.]

Közben persze folyt a háború. „A szédületes lopások esztendeiben ömlött a vér … Virginiában … az erdő egyik zugában feküdtek a két fél halottai, öten – hatan egymás fölött … hadtest kilenc nap alatt 10.547 embert vesztett.” [37.o.] Oda se neki!

Közben azonban felütötte a fejét az „ellenség” a hátországban is. Az ellenség a nyomorgó munkás volt. A kapitalisták „Kezükben tartották a Köztársasági Pártot és nagy befolyásuk volt a hadseregben … 1864-ben a szuronyok hegyével akartak 25 %-os bércsökkentést végrehajtani. Amikor emiatt sztrájkok törtek ki, csapatokat hívtak vissza a harctérről, és vetették be New York, Tennessee, Pennnsylvania és Missouri sztrájkoló munkásai ellen.” [43.o.]

Az egészben az a röhejes, hogy 1776. július 4-étől „érvényben” volt a Philadelphiai Kongresszus által elfogadott „Függetlenségi Nyilatkozat”, amelynek fundamentuma az emberek egyenlőségének és jogaiknak deklarálása.

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert terem
tője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítá sára az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását.”

Jut eszembe, ha a Függetlenségi Nyilatkozat nálunk hatályos lenne, a Gyurcsány kormányt lapátra lehetne tenni minden cicó, akarom mondani, cécó nélkül.

Amerika „hálás” volt nagy fiának és elnökének Abraham Lincolnnak is. A déliek fővezére Lee tábornok 1865. áprilisában tette le a fegyvert az északiak előtt és közvetlenül ezután Lincolnt agyonlőtte a John Wilkes Booth nevű yankee úr. Neves színész – milliomos.

Hogy miért tette?

A rendőrség megállapította, hogy Booth a háború éveiben rendszeres kémtevékenységet folytatott a déli államszövetség javára.

Majdt Washingtonba költözött és leszerződött Ford színházába. Itt egy különös csoportot gyűjtött maga köré, majd annak minden egyes tagját fokozatosan beavatta egy elképesztő tervbe, elrabolják Lincoln elnököt, és túszként felhasználják Dél javára. A déliek rengeteg foglyot váltanak ki érte cserébe, és egészen más pozícióból tárgyalhatnak majd az északiakkal.

Az összeesküvők többsége egyetértett a tervvel, bár egyesek egyszerűbbnek tartották volna az elnök meggyilkolását. Elvakult, politikai látókör nélküli emberek lehettek valamennyien, sőt nyilván híjával voltak a logikus gondolkodás képességének is. Észak és Dél háborúja már a végéhez közeledett, minden józan ítéletű ember sejthette a kimenetelét, s az értelmesek örültek neki.

Tipikus amerikai történet. Ha a gyilkos személye ismert is, nem tudni, az elnöknek voltaképp miért kellett meghalnia. „Ki ölte meg Kennedyt, nem tudja senki... Azazhogy... Lincoln a kapitalisták szemében vált gyűlöletessé, mert becsületes ember volt és felszabaditotta a rabszolgákat, a "jogos" tulajdonosok kártalanitása nélkül. Meg kellett tehát halnia.

Máshol már idéztem a kapitalizmus ars poeticáját, amelyet egy Frederick Towsend Martin nevű úriember fogalmazott meg eképpen.

„Egy jottányit sem számít, hogy melyik politikai párt van hatalmon, és milyen elnök tartja kezében a gyeplőt. Mi nem vagyunk sem politikusok, sem közéleti gondolkodók; mi vagyunk a gazdagok; mienk Amerika; megszereztük … meg is fogjuk tartani, s ennek érdekében latba vetjük támogatásunk, befolyásunk, pénzünk, politikai összeköttetésünk,megvásárolt szenátoraink, éhes kongresszusi tagjaink, demagóg szónokaink mérhetetlen súlyát minden olyan törvény, politikai platform, minden olyan elnökválasztási hadjárat ellen, mely tulajdonunk sértetlenségét fenyegeti...” [108.old.]

2008.05.02

Sz. Gy.

Folyt. Köv.!