Árpád nagyfejedelem - Bakay Kornél előadása 2007. március 31-én

Mit csinál a lélek [ha van], a haláltól a feltámadásig [ha lesz]? Fogas kérdés! Az emberiséget szüntelenül foglalkoztatja, amióta gondolkodni képes.

Én nem töröm sokat a fejem ezeken a dolgokon. Úgy gondolom, ha meghalok, nekem annyi! Amíg viszont élek, olvasok. Nem tetszik a hinduk lélekvándorlási teóriája. Aki pl. vitéz harcos volt az ókorban, ne legyen vak zongorista egy kuplerájban.

Meghatóan röhejes az a sok hűhó, amit az egyiptomiak a[z előkelő] halottak körül csaptak.

Őseink a gajdeszt is úgy képzelték, hogy ott tovább duhajkodhatnak. A költő ezt így láttatja.

És én, hogy példát is hozzak a népekről,
Miként képzelődtek azok a lélekről,
Vagy kettőt említek, kit a szent hagyomány
Útján nem vezet még az ész és tudomány,
Kik a bévett vallás álmában nyúgosznak,
Állatként éreznek s kicsit gondolkoznak.

A scythák, tatárok s akik az éjszaknak
Fagyos vagy mérséklett öve alatt laknak,
Azt tartják s reménylik, hogy ezen testekkel,
E kívánságokkal és e szükségekkel,
Amelyekkel bírnak főldi életekbe,
Egy ehhez hasonló helyre kőltöznek be.

Hogy ott nyilazással tőltik napjaikat
S bűszkén ugrattatják délceg lovaikat.
Azért, ha meghalnak, sírjokba rakatják
Mindazt, aminek ott hasznát gondolhatják.
Ki nem marad onnan a kard a kopjával,
Vagy a nyusztos kalpag ráró bokrétával,
A buzgány, a puzdra, a varrott sátorok,
A csigás szerszámok s több becses bútorok.
S az így felkészített sírjánál az úrnak
Kutyát, lovat, szolgát s ágyast agyonszúrnak.

Óh, az érzékeny tüzet el nem oltják
E hideg, nyálkás ködök; s a halálnak
Puszta vőlgyén is tifelőletek még
Hangzik az ekhó.

Árpád nagyfejedelmünknek aligha jutott az ilyesféle pompából. Pedig megérdemelte volna. Dehát öreg volt. Pozsony alá kellett vonulnia, hogy a nyugatról özönlő "keresztény" martalócok hordájától védje a magyar földet.

Győzött, de belehalt - három fiával együtt. Meghozta a legnagyobb áldozatot, amit a férfi, az apa, a nemzetségfő hozhatott.

Mennyivel okosabb volt Vajk! Ő behívta (!) ugyanezeket (!) a hadakat. Hagyta, hogy levizeljék a fejét. Majd közéjük állt. Német "lovag" lett maga is és az ő segítségükkel irtotta Árpád népét, két kézzel osztogatva szét a jöttmentek között a honfoglalók földjét, Árpád örökét.

A történelem a legritkábban szolgáltat igazságot. Mindazonáltal történelmet írni tisztességesen is lehet. Ehhez képest nehéz hova sorolnom neves történészünk alábbi előadását.

Bakay Kornél Budapesten 2007. március 31-én Budapesten tartott előadásáról van szó, amelyet kénytelen vagyok kommentárjaimmal "elcsúfitani"

Honszerző Árpád Apánknak nevezzük azt a nemes és vitéz férfiút, aki nekünk Hazát adott. Igaz, nem ezt a mai, szűkre szabdalt maradék-országot, hanem az igazi Kárpát Hazát, amelyet 87 évvel ezelőtt Trianonban elvettek tőlünk.

1938 és 1941 között úgy látszott, van annyi erőnk, tehetségünk és bátorságunk, hogy jogos földünket visszaszerezzük. A Felvidék egy része, Kárpátalja, Erdély északi fele és a Délvidék északi sávja visszatért. Boldogság és büszkeség töltötte el az egész magyar nemzetet. Majd 1945/46-ban ismét mindent elveszítettünk. Nemzetünket ismét részekre szaggatták, testvéreinket legyilkolták, elűzték, megnyomorították, elemi emberi jogaiktól megfosztották.

Azóta hat évtized telt el s a Kárpát-medencében élő magyarság lélekszáma egyre fogyatkozik. Ma már nem 15 milliónyian vagyunk, legfeljebb 12,5 millió magyar él itt a Duna-Tisza mentén, a Kárpátok koszorúzta térségben. S milyen magyarok?

Ahogyan a nemrég elhunyt Nagy Gáspár mondotta: zömmel szabadrab-magyarok, akiknek már semmit sem jelent Árpád nagyfejedelem, akiknek már semmit sem jelent magyarnak lenni! 2004. december 5-én „kiszavazták” az elszakított területek magyarságát a nemzetből.

Most csak az üzenetemet küldhettem el, amelyben hírt akarok adni nagy Ősünk dicsőségéről és halhatatlan érdemeiről.

Árpád vezér, akit a bizánci görögök megasz archonnak, azaz nagyfejedelemnek, a nyugatiak latinul magnus dominus-nak, azaz Nagyúrnak neveztek és szólítottak, a IX. század dereka táján a híres Turul-nemzetségben született. Édesapja Álmos fejedelem volt, akit Ügyek fejedelem felesége Emese – csodás előjelektől kísérve – 819-ben hozott a világra. Felmenői között szerepel a hunok nagykirálya, Atilla is.

Álmos és fia Árpád egy 'szent dinasztiát' [stirps beata] alapított, amely 28 uralkodót adott a magyar nemzetnek 819 és 1301 között.

'Stirps beata'! Istenem, milyen szépen, milyen előkelően hangzik. Előbb azt hittem az író valami katholikus püspök. Csak később láttam életrajzából, hogy tanár - történész. Nem baj! De efelől tisztelhetné a történelmi tényeket. Ám ő olyan sűrű szitát ráz, hogy még a velencei gengszter Orseolo Péter sem hull ki a lukon... István és pereputtya sokmindennek titulálható, 'szent dinasztiának' azonban semmiképp.

Álmos fejedelem, a nevezetes vérszerződést követően, 894 táján halhatott meg Erdélyben vagy Ungvár és Munkács vidékén. Thúróczy krónikája szerint „Erdély hazában megölték”. Sokkal valószínűbb azonban, hogy az ősi törvény szerint feláldozta magát, hogy szent ereje átszállhasson fiába, Árpádba. Árpád nagyfejedelem édesanyjáról csak azt tudjuk, hogy Dentumagaria [Dentümogyer] egyik előkelő méltóságának a leánya volt.

Árpád fejedelem hősi tetteit a Névtelen Mesternek nevezett [Anonymus] örökítette meg, kétségtelenül nem mindig egészen hitelesen, de ez nem azt jelenti, hogy legősibb nemzeti krónikánkat mesés hamisságok tárházának bélyegezzük.

A Kárpát-medence 1100 évvel ezelőtti lakható területe megközelítően 220.000 négyzetkilométer volt s ezt az egész térséget őseink teljes egészében birtokukba vették, mégpedig jelentősebb csaták és súlyosabb ütközetek nélkül. Ennek egyik magyarázata a Tarihi Üngürüsz adata, mely szerint itt magyarul beszélő rokonokat találtak. Anonymus is megemlíti a székelyeket, akik Árpád elé mentek s csatlakoztak hozzá.

Árpád fejedelem nevét a hivatalos történettudomány, a magukat a mérvadó vonulat képviselőinek nevezők, az árpa szavunkból igyekeznek magyarázni, mintha dicső nagyfejedelmünket „árpácskának” nevezhette volna bárki! Ár-pád csakis uralkodó királyt jelenthetett, amint ezt például a pad-i-sah kifejezés is megőrizte. Az tény, hogy Árpád fejedelemről nagyon keveset tudunk. Mintha az Ég Fiaként kapott szakralitása okán még a neve is szent és sérthetetlen lett volna.

Ha csak annyit tudnánk Árpádról, amennyit Bakay ír róla, az se lenne kevés.

Hiába iparkodtak a korábban keményvonalas marxista történészek félévszázada bizonygatni, hogy őseink dicső vezérei, Levedi, Ügyek, Előd, Álmos, Árpád a kazár birodalom alávetett bábjai voltak, akik megvert népük törmelékével fejveszetten menekültek be a Kárpát-medencébe, ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy a Kárpát-Haza valóban ősi örökségünk, amelyet igazi geniusok, Istentől kapott karizmával rendelkező vezéreink ereje, bölcsessége teremtett és tartott meg.

Tegyük hozzá: mindaddig, amig I. István német hűbérbe nem adta az Országot. Nem mondhatjuk, hogy egyetlen kardcsapás nélkül, hiszen a német rablólovagok kardcsapásai alatt vérzett el a nemzet színe - java.

A magyar Névtelen [Anonymus] viszonylag sokat mesél Árpádról. Elmondása szerint fő szálláshelyéül Csepel szigetét választotta, majd birtokba vette Atilla király városát, ahol fényes ünnepségekre került sor.

Árpád fejedelem legnagyobb haditette és elhomályosíthatatlan dicsősége, a halála előtt lezajlott óriási csatanyerése Pozsony alatt, amikor is a 907. júniusában a Magyar Nagyfejedelemség ellen százezer fős nyugati sereg vonult fel a Duna mindkét partján és hajóhaddal a Dunán azzal a céllal, hogy végleg megsemmisítik a magyar hatalmat és elűzik innen a magyarokat. A pozsonyi csatában, Pozsonytól nyugatra talán 15 km-nyire, a Duna déli oldalán a magyar sereg az ellenséget teljesen megsemmisítette 907. július 5-7. között. Elesett számos főúr, püspök, seregvezér, megsemmisült a hajóhad. Feltehetően itt estek el Árpád fiai közül is többen. Ettől kezdve 123 (!) évig idegen katona nem merte a lábát magyar földre tenni.

[Nem tudni, Bakay hogy számítja a 123 évet. A magyar történelemben az az esemény történt kb. 123 év múltán, hogy 1132 - II. Béla magyar király serege a Sajó mellett legyőz te Boriszt, az országba lengyel sereggel betört trónkövetelőt, Könyves Kálmán király törvénytelen fiát.]

Ez a diadal a Kárpát-Haza valódi születésnapja! Nemzeti ünnep kellene legyen, s jószerével ma már nem is tanítják az iskoláinkban. Hasonlóképpen mindent elkövetnek, hogy megfeledkezzünk Árpád nagy-fejedelemről is.

Hát már hogyne feledkeznénk nagyfejedelmünkről, ha glatzferencek lehetnek nálunk művelődésügyi miniszterek és akadémiai elnökök.

Árpád nagyfejedelem valós alakja nemcsak éltében maradt titokzatos, de halálában is, hiszen 'sírját évszázadok óta keresik s ez a megszállott buzgalom napjainkban is tart'.

Itt érhető tetten a "kegyes" csúsztatás... A szerző úr ugyanis említést tesz egy törvény
ről.

Száz évvel ezelőtt, 1907-ben az akkor még nemcsak a nevében, de a szívében és lelkében is magyar országgyűlés törvényt alkotott Árpád fejdelem örök érdeméről [XXVIII/1907. törvény].

Ám nem idézi annak szövegét, holott megkereshette volna egy gyüjteményben, amely ezer év jogszabályait szedi csokorba. Hát tényleg nem mutat jól egy "hazafias" beszédben egy ilyesfajta szöveg.

A 'dicsőségesen', és nagyon sokáig, regnáló Ferenc Jóska tiportatta el az orosz cár kozákjaival a magyar szabadságharcot. Ő juttatta Haynau hóhérkezére a forradalom tábornokait.

1907-től hét esztendő állott rendelkezésére, hogy helyreállittasson egy templomocskát.
1914-ben már nyilván máson járt az esze. Kitalált egy cs. és kir. szlogent: "mindent meggondoltam, mindent megfontoltam". Ezzel a magyarok millióit hajtotta a doberdói, galiciai mészárszékekre és taszitotta hazánkat Trianon szakadékába..

A törvény azonban írott malaszttá vált. Árpád fejedelemnek ma már alig van kultusza s mintha Thaly Kálmán kőtáblába vésett verssorai teljesednének be:

'Állj, emlékkő, időtlen időkig!

Állj, míg az ezeréves imádott Haza áll!'

Mint tetszenek látni, a képzavar totális. A költő ugyanis nem ködbe burkolja, hanem jelképesen kőbe vési - az emlékeket.

Anonymus leírása szerint „az Úr megtestesülésének 907. esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik Atilla király városába, ahol is a magyarok megtérése után a boldogságos Szűz Mária tiszteletére eklézsia épült, amelyet Fehérnek [Alba] neveznek.”

Hol lehetett Alba Ecclesia? Hol volt Atilla városa? Hol volt Budavára? Hol volt Alba közelében Noé hegye, ahol Árpád tábora állt? Alba városában? A Pilisben talán? Nyitott kérdések, s ma már csak keveseket foglalkoztatnak a magyar múlt valós eseményei.

Nem tudni, hogy a szerző miért Anonymus talányos leírásával operál, amikor a jogszabály szövege világosan megjelöli Árpád nyughelyét.

1907-et, történelmi léptékkel mérve, még alig hagytuk magunk mögött. Az országgyülési irattárban, nagy valószinűséggel, még ma is fellelhetők lennének a törvényelőkészités során beszerzett adatok és lokalizálható lennének az óbudai határban a templom-romok.

Persze könnyű volt Schliemannak Tróját kiásni, de nehéz Pató Pálnak a csizmaszárba dugni a pipát és egy ásóval megdöfködni a fődet' - Óbudán. Ej' ráérünk arra még.

Egyszer - kétszer már felhúztam magam Árpád sikertelen keresgélése miatt, mégpedig az élő magyar-rock-legenda Szörényi Levente kapcsán..

[Vele és a témával kapcsolatos korábbi kommentárjaim ugrással elérhetők az alábbi

képekről. A célzott kommentár címe a képre vitt kurzor alatt elolvasható.]

... Az ezeréves haza már nem áll, a nemzet és az ország a szétesés útjára sodródott, a magyarságát vállalók száma egyre fogy, hovatovább Árpád népe és országa a Múlt feneketlen kútjába süllyedhet. Ahogyan Arany János fogalmazott Keveháza c. gyönyörű versében:

Zászlótokon lecsüngve áll,

Nem repdes a turulmadár!

De ezt, amíg lélegzetet tudunk venni, amíg karunkban egy cseppnyi erő is van, nem engedhetjük meg.

Csaba királyfi dicső örököse, Árpád vezér segítsd maradék népedet!

Mondják, biztos ébredés, ha az ember keze álmában a [nem üres] éjjeliedénybe ér! Ez nem a szerzőre vonatkozik. A karizmatikus "jobboldali" értelmiség ugyanis nem alszik.

A karizmatikus magyar értelmiség altatja - áltatja a jónépet, sokféle praktikával. Az egyik ilyen a csúsztatásos történetírás. Ezt tudottan, sőt olykor szándékoltan, a rontó erők malmára hajtja a vizet.

A nemzetnek nincs arra szüksége, hogy Bakay károgja Árpád fülébe az ébresztőt.

Ha van [?] lélek, Árpád lelke köztünk van! A liberál-bolsevikok vörös posztója: az árpádsávos lobogók növekvő sokasága, vidáman lengve lepi el tereinket.

De ti: Fecó, Kóka[dt], ne a zászlótól féljetek, hanem attól, hogy maga (!) a Nagyfejedelem kéri számon rajtatok, mit tettetek, mit tesztek az örökséggel, amit nem rátok, hanem a haza fiaira testált!
Tudnotok kell - annyira azért nem vagytok hülyék - hogy akit, holta után, ki akarnak törölni népének tudatából, dühös lesz, netán kísérteni fog. Nagy költőnk borzongva élte át jöttét.

Új Kisértet jár, harsog a hír,
Ki jött nem éjfélkor, de nappal,
Dacosan viselt, vörös és szép,
De még az Úristen előtt sem
Levehető sisakkal.

Jelenéseit én hallgatom,
Szóbeszédjét sok, henye főnek,
De már tudom, hogy kiről van szó:
Nagy jöttéről és ittlétéről
Az én szent keritőmnek.

Hogy szeressék, ezt tán tiltja is,
Mert ő nem számit úri szemre,
De nagy szeretettel átadja
Magát és Kisértet-mivoltát
Bármilyen küzdelemre.

Sokszor találkoztam vele már,
Vitáztam vele, verekedtem,
De ha elhagytam talán százszor,
Ezerszer tértem vissza hozzá
S mindig szerelmesebben.

Ez a nagy, nappali Kisértet,
Ki szemet lefog, agyat kábít,
Ráborul minden tisztes szívre
S érezteti: hatalmasabb, több,
Mint itt akárki másik.

Ki csak percnyi becsülettel él,
Éli ezt a silány világot,
Beismeri búsan, miként én:
Kisértetet, kisérendőbbet,
Soha, sohase látott.

Mindent elvesztünk, én már tudom,
E tétova, szomoru földön,
De mezét ez új Kisértetnek,
Vörös mezét vígan és újból,
Újból magamra öltöm.

Ezt az egyetlen Kisértetet
Nem tudom könnyen elhessentni:
Magyar vagyok s keserű sorssal,
De édes daccal harsogom, hogy
Ez: van s nincs itt más semmi.

Semmi, mint ez új Kisértetünk,
Melytől rengve fél gyönge elme,
Félnek obsitosi a Multnak
S akit kisér fiatal útján
Az aggottak félelme.

Hajh, megutáltam az életet,
Lelkem csatákban összelőtten,
De lelkem és e bús, magyar föld
Új Kisértetét várva várja
S itt piroslik előttem.

Az én Istenem sújtsa le azt,
Ki e hitet kétli, gátolná
S akit az új Kisértet kisért,
Kapja meg a csodát, megváltást,
Istenem hozza hozzá."

Vicces? Nem csináltam ugyan statisztikát, de fogadni mernék, hogy akit felakasztottak, mind abban bízott, mikor vétett, nem fogják felakasztani. Ez az egészben: az akasztófa - humor.

És ti, nemzetünk kornéljai, ti sem kerülhetitek el a megmérettetést, melynek során könnyűnek fogtok találtatni..