Köszöntő.

A ma délutáni "postabontás" örömöt okozott nekem. Egy képet és egy írást kaptam innen a szomszédból, a kanadai Montreálból. A szerző Tóth Judit a "Hazánkért" c. kitünő Honlap szerkesztője. Írását azzal a kéréssel adom közre, hogy fogad ják szeretettel, nemcsak tartalmára, hanem szerzőjére tekintettel is.

Bizonyára sokan olvasták Zilahy Lajos szivszorító novelláját: "A lélek kialszik" címűt. Az író meggyőzően fejtegeti: "törvény szerü", hogy az idegenbe szakadt magyar lelkében, emlékezetében elhalványúl, majd lassan elmerűl a Haza: az arcok, az utcák neve - képe, a templomi énekek dallama, a gyümölcsök íze, illata és sokminden egyéb. Ha ezt elfogadnánk főszabálynak akkor is örülhetnénk egy olyan kivételnek, amit Tóth Judit képvisel. De nem! Ne fogadjuk el, hogy ilyen "főszabály" érvényesülhet. Azért vannak a tóthjuditok, hogy ne érvényesülhessen!

A hazánkban állomásozó jewish értelmiség szivesen gúnyolódik a Németh László alkotta  "mélymagyar" és "hígmagyar" fogalmakon. De mi tudjuk, hogy az ilyen fogalmak - ha úgy tetszik: megkülönböztetések - indokoltak. Egy műszaki rajzoló, akinek sikerült rávarrnia magát  [gyermekáldás segitségével] egy épitészmérnökre és rávennie, hogy épp Kanadába disszidáljanak, két év múlva hazatérve már törte a magyart és nem emlékezett, hogy bizonyos dolgokat hogy mondanak "mágyárúl".

Volt nászuram, mint - állitólagos ötvenhatos - Hollandiába szakadt. Holland nőt vett el. Két fiúgyermeke egyetlen szót sem tud magyarul. Vőmmel úgy "társalogtam", hogy ötéves unokám [akivel viszont leányom Hollandiában csak magyarul volt hajlandó beszélni], kettőnk kezét fogva, folyékonyan tolmácsolt közöttünk ... Hát épp így is lehet, de nem szabad!

Nos, ezek után lássák az írást, amit életszerüsége miatt a szerző akár Budapesten is írhatott volna ...

 

Tekintsünk a dolgok mélyére

 

A háború után külföldre menekült nemzeti érzésű magyarok ezrei évtizedekig követelték a szabad választásokat és a többpártrendszert Magyarországon. Elképzelhető, milyen sokat töprenghetett a bolsi-fajzat azon, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jóllakjon! A sokat szenvedett magyar nép pedig bízott a szép szavakban, megilletődött az dísztemetéseken, vakon hitt rendszerváltozásban, Orbán Viktorkában, és reménykedve nézett a jövő elé, amit - az 56-os Szabadságharc dicsőségével együtt - a legaljasabb módon elsajátítottak.

Honfitársaim! Neo-trockistáink megetették a magyarságot a "kommunizmus bukásának" maszlagjával, sőt tarsolyukban hozott saját törvényeikkel talán évtizedekre berendezkedtek a Magyar Hazában. [Lámcsak, Kun Kohn Béla másodszor is visszajött! Megígérte, hogy visszatér.]

Figyelembe véve az Újvilágrendetlenséget, hivatalos forrásokban ellenőrizhető, hogy 1989 óta - némi foltozgatással - a mai Magyarország úgynevezett alkotmányának Rákosi pajtás "1949. XX. törvénye" adja az alapot. Ezért van az, hogy akár tetszik, akár nem, biza'  megetettek minket bolondgombával: "Magyarország független, demokratikus jogállam" 2. § (1)  [Hm!...] És ebben a demokratikus jogállamban - ahol a "demos" az úr - a hazudozó-tolvajok ellen tiltakozó népet véresre verhetik, elprivatizálhatják a szeme elől az ország iparát, eladhatják a földet stb.

 Feltenném a kérdést: miért van az, hogy - kivéve néhány komoly, történelmünkben jártas jogászunkat - a nemzeti oldalnak mondott ellenzék ugyancsak kerülgeti a témát, mint macska a forró kását. Miért? Miért nem használják ezt az ütőkártyát? Nem tetszik nekik a Fletó féle rémuralom, miközben a jóhiszemű népnek ígérgetnek fű-fát s minden jót, és megmagyarázzák nekünk, hogy mit kell tennünk sorsunk jobbrafordulásáért. Úgy szépen, csendben jogállami-lakóhoz méltóan letörölhetjük a vért az arcunkról. Elvégre "alkotmányos, demokratikus jogállam" vagyunk vagy mi a fene!

Most, ez a legújabb: "bátor" ellenzékünktől megtudhatjuk, hogy a diktatúra fenntartásának egyik bevált eszköze a mesterségesen szított feszültség, rendőrség és társadalom között. Kedves ellenzékiek, ne nézzenek már minket falusi libáknak! Tudjuk, e munkát rendelésre végzik a símaszkos provokációs ügynökök, a szomszédos magyarfaló műállamokból és persze még Izraelből is! Önök azt javasolják, hogy a magyar emberi jogok - állítólag már ilyen is van, amit New Yorkban működtetnek az érdekünkben (!) - tiszteletben tartása megkívánja a rendőrség vezetőivel való párbeszédet azért, hogy bekövetkezzen a régen óhajtott szemléletváltás. Tudniillik, elképzelésük szerint, a sikeres párbeszéd után a rohamsisakosok ezentúl nemcsak jóindulattal nézik majd az Árpádsávos-tüntetőket, hanem egyenest a tünte
tők oldalára állnak, mint azt tette 1956-ban néhány orosz katona! Sőt, szükség esetén, "szemléletváltásra" utasítják még Tom Lantost is, ha mégegyszer Budapestre mer jönni.

A szemléletváltáshoz a gyurcsányi rendőrhatalom hatékony közreműködést ígér párbeszéddel egybekötve! Aztán az izraeli Likud testvérpártja, a Fidesz egyik klubhelyiségében kellemes kávézgatás közben elindul a barátságos párbeszéd, a rendőri hatalommal!

Remek ötlet ez a többpártrendszer! Tudnunk kell, hogy önkényuralom - legyen az Gyurcsány vagy G. W. Bush féle - csak úgy maradhat fenn, ha a saját ellenzékét is megteremti. Diktatúrában általában a legtöbb ember, hírlapszerkesztő vagy rádióműsorvezető könnyen megvásárolható, lefizethető, zsarolható, sőt elpusztítható. Aki elolvasta a külföldre menekült és menedékjogot kapott volt KGB-ügynök Golitsyn "New Lies for Old" c. 1984-ben írt könyvét a Szovjetunió hamis összeomlásáról, illetve a kommunizmus ál-bukásáról, az irányított sajtóról és a tervszerűen létrehozott ál-ellenzékről, az sok mindenre megkaphatja a választ. A könyv ismertetése hosszabb tanulmányt ígényel. A könyv mondanivalóját húsz évvel ezelőtt sokan mosolyogva fogadták, hogy nahát majd KGB ügynök fogja megjósolni a Nyugatnak mi történik a jövőben? A könyvet el kell olvasni, mert csak így érthetjük meg, mi történt 1989 óta.
Ha olybá vesszük a dolgot, hogy honlapjaink "együttrezgése" révén kitárul olvasóink előtt a "kanadai ablak", máris megkérhetjük a szerzőt, hogy néhány mondatban ismertesse velünk a könyv tartalmát. [Néhány idézet sem ártana ..."]. Fáradozása révén új eszmei adalékokhoz jutnánk abban a nehéz küzdelemben, amelynek fő hadszintere mégiscsak Magyarország.

* * *

De térjünk vissza a magyar sorshoz. Figyeltél-e már tehetetenül a vízpartról valakit, aki a halállal szemben vergődik az életért? "Segítség, emberek!" Valakinek szólni kellene, de hiába, senkisem hiszi, hogy a fuldokló valóban fuldoklik. Hosszú évek óta vagyok ilyen vízparton: figyelem a zátonyra futott, viharban vergődő, összetört kis magyar csónakokat. Messze van tőlem, nagyon messze, bent a mélységben, s nem úszhatok a közelébe, mert magam is belefulladok. Keresem a megoldást, hogyan segíthetnék. Közben a hátam mögött a szurkolók tömege gyülekezik, kiabálják, hogy minek vitték vízre a csónakot, ha nem tudnak benne evezni.

A viharzó, gyilkos hullámokat csapkodó nagy tenger, a Kárpát-medence és benne a megszaggatott, fulladozó Magyarország.

Montréal, Kanada 2007. november 3.

Tóth Judit