Ezúttal személyes élményemről írok, nem jókedvemben.

 

Leányom Hollandiában él. Oda ment férjhez. A házasságból egy most hétéves kisfiú származott.
 

A házasság megromlott. A házastársak elváltak. [Hollandiában a családjogi kérdéseket a felek meghallgatása után és a gyermek érdekeinek szem előtt tartásával egy megállapodásban rögzítik, amit a hatóság hitelesít. Ismeretlenek az évekig húzódó költséges, nemritkán mocskos, perek.]

 

A megállapodás szerint a unokám lányomhoz került. Ennek révén ő maradhatott a volt közös lakásban. Az elvált férj számára kéthetenkénti láthatás volt biztosítva, úgy hogy a láthatások alkalmával a gyermeket elviheti [azaz el kell vinnie].

 

A vőm, magyar apja révén, félig magyar. Most harminchét éves. Ez az idő és azon belűl a magyar feleséggel leélt mintegy nyolc év nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy egy értelmes mondatot magyarul megtanuljon. A jelek szerint a latinnal is hadilábon áll. Így nem tudja mit jelent a „pacta sunt servanda” elve és [hollandiai] gyakorlata.

 

Így adódhatott, hogy az elmúlt hét végén a gyermeket olyan időben akarta elvinni, amikor láthatási joga nem volt. Lányom a korábbi „rendkívüli láthatások” rossz tapasztalatai miatt kijelentette, hogy a gyermeket nem adja oda. Emiatt, továbbá az ököl jogán, a félmagyar félember a gyermek jelenlétében összeverte lányomat és a gyermeket, erőszakkal, magával vitte.

 

Ez eddig egy Magyarországon [is] mindennapos banális történet. Aki viszont eddig elolvasta, valami újat fog megtudni – a holland jogviszonyokról.

 

Leányom felhívta a rendőrséget, és bár nem ömlött a patakvér - tessenek képzelni - egy szál rendőr szinte rögvest megérkezett. A „tényállást” pillanatok alatt tisztázta, különös tekintettel a láthatási jog tartalmára és a leányom arcán jól látható elváltozásokra.

 

Innentől különösen figyeljenek!

 

A rendőr elnézést kért, hogy most eltávozik, de ígérte jelentkezik hamarosan. Úgy is lett. Kb. félórán belül megjelent – az unokámmal [!] és közölte, hogy az apuka az éjszakát a rendőrségen fogja tölteni, mert izgatott és némi nyugtatásra van szüksége… Elmondta, a delikvens azzal „védekezett”, hogy a felesége ittas volt, őt megverte! A gyermeket azért hozta el, mert attól tartott, hogy a saját anyja megöli.

 

A rendőr, elmondása szerint, erre annyit mondott, hogy érti ugyan a viccet, de nem szereti…

 

Ezután leányomat felvilágosította a további teendők felől. Ismételten rákérdezett, nem érez e rosszullétet és nem igényel e orvosi segítséget. Felajánlotta, hogy orvost, vagy mentőt hív, ha leányom ennek szükségét látja.

 

A poén azonban nem ez. Kb. háromnegyedóra múlva újra csöngött a telefon. A rendőr volt. Sűrű bocsánatkérések közepette újra aziránt érdeklődött, lányom nem lett e rosszabbul, és egészen biztos e abban, hogy nincs szüksége orvosra.

 

Az ismételten nemleges válasz után nyugodott csak meg. Lányomnak arra a kérdésére, nem kell e hasonló támadástól tartania, a leghatározottabban azt közölte, hogy páciensük mindenre kiterjedő részletes felvilágosítást kapott a további miheztartást illetően. Szavait úgy is lehetett értelmezni, hogy a felvilágosítás [kvázi] kézzel fogható, mindenesetre konkrét volt…

 

* * *

 

Nos nekünk nincsenek ilyen névtelen derék rendőreink, akik a hatóságok erkölcsi tekintélyének biztos talpazatán, a hónuk alá veszik és visszafektetik ágyába az elrabolt gyereket.

 

Mink van ezzel szemben nekünk?

Hát van mindenekelőtt egy vasprefektusunk. Meg kell mondanom, mindig elgondolkodtat, ha valakiről azt állítják, hogy az elemek periódusos rendszerében felsorolt valamely elemből több van benne, mint más halandókban.

Ha aranyról esik szó, a jó szívre vagy a végbél ereire gondolhatunk. A mész esetében az agyban fészkelő sclerosis ugrik be.

De mit gondoljunk a vasról? Bismarckot vaskancellárnak, Thachter asszonyt pedig vasladynak becézték. Mindkettőjük esetében, tudjuk miért: kérlelhetetlen erélyük elismeréseképpen.

 

De mit tudunk a vasprefektusról? Ebben a műfajban olyan emberre lehetne gondolni, aki a bűnözők ostora, a gyengék, az áldozatok gyámola, és mint ilyen hatalmával bátran és okosan élve emberibb életet teremt abban a körben, amelyre vigyáznia kell.

 

Nos, a vasprefektust azok a közállapotok fémjelzik, melyek szolgálati ideje alatt nemhogy nem javultak, de határozottan romlottak.

 

Sok mindenről megemlékezhetnék ebben a körben, de maradjunk csak napjaink örökzöld témájánál a „családon belüli erőszaknál”.

 

Hála a liberális eszméknek és „joggyakorlatnak” a család – a társadalom építőköve, az új nemzedék bölcsője, nevelője – földi pokollá, sőt temetővé változott soktízezer kiszolgáltatott nő és ártatlan gyermek számára.

 

A vasprefektus egykori kedvenc beosztottja a Shalgó tábornok egyszer ugyan keményen kijelentette, hogy a
„mhogyor rhendőr” ezután nem várja meg, míg a vér folyik. Aztán persze nem történt semmi. Dehát már nem is erről van szó. A rendőr általában akkor érkezik, amikor a családi otthon már tetthellyé vált, megalvadt a vér és kihűlt a hulla.

 

A közállapotok romlása azzal kezdődött, hogy ebben a velejéig rothadt társadalomban megszűnt a férfiak hagyományos szerepe: a haza, a család védelme, no meg a családfenntartás joga, kötelessége és főleg lehetősége. A férfikéz már nem forgat fegyvert, nem markol sarlót vagy kalapácsot. Az izomerő jobbára már csak a pohár emelgetéséhez és a játékautomata táplálásához kell. A fölös energia irányt keres, ahol levezetheti önmagát. A frusztrált egyén esetében – és ilyen a férfiak nagy hányada – az irány „természetes”: az [esetleg durcás], lenyűtt feleség és a riadt szemű, reszkető gyermek. Ők ideális alanyok a fizikai, illetve szexuális agresszió kiélésére.

 

Liberális társadalomban ez az elfajulás megengedett, mert liberálissá lett az erkölcs és a „joggyakorlat” is. [A liberális társadalom egyébként valóságos állatfarm (Orwell) ahol a disznók uralkodnak a náluk gyengébb, szelídebb, vagy kevésbé "okos" állatok fölött.]

 

A mocsár felszínén kihajtott első liliomok egyike a legfőbb ügyészi székbe parittyázott, ex-párttitkár, Györgyi Kálmán volt. Megválasztásakor arra esküdött, hogy a bűn kérlelhetetlen üldözője lesz. [Mellesleg erre kötelezte volna az Alkotmány, a büntetőeljárásról, és az ügyészségről szóló törvény is.] Ezzel szemben – Göncz Árpád, Antall József és Horn Gyula eme kedvence - meghirdette a folytonosan növekvő
bűnözéssel való együttélés doktrínáját mondván, hogy a növekvő
bűnözés megtűrése kényszerítő szükségszerűség, mert ez
„szabadságunk ára”. Ez persze nem program volt, hanem csupán a már kialakult - kialakított helyzet deklarálása.

 

A „tan” első fogalmazásban, stílszerű módon, a Magyar Hírlap „szombati extra” rovatában kapott nyilvánosságot. Ám amikor Györgyit emiatt támadni kezdték, összehívta a saját alárendeltségében működő Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet „tudományos tanácskozását” [E társulat egyik üdvöskéje volt akkor a később meredek karrierpályát befutott Gönczöl Katalin is.] Mondanom sem kell, a lelkes jogtudósok közfelkiáltással szentesítették a tévtant.

 

Az ügyészi felügyelet alá vetett rendőrség számára e szemlélet parancs, de legalábbis kötelező elvárás, jelleget öltött. A „független” magyar bíróságoknak nem kellett volna igazodniuk hozzá. Ám e szervezet élére is
megfelelő ember került Solt Pál személyében. A jó úr messzemenően osztotta a legfőbb ügyész nézeteit, sőt személyes védelmére kelt a Györgyit célzó „támadások” kapcsán.

 

Neki is betudható, hogy a mai magyar bíróságok a hajdani úriszéket is alulmúló módon működnek. A diszfunkcionális [rendellenes] működés ékes bizonyítéka, hogy a szadista gyermekgyilkos korábbi nemi erőszaktevéseit tárgyaláson kívül bírálták el. A pénzszállító fegyveres kifosztója [több mint négyszázmilliós zsákmány birtokában] házőrizetben dekkolhatott jó darabig. E díszes testület arculatát külön kommentárok ábrázolják majd.

 

Ám maradjunk a témánknál.

 

A holland séma világos. Ha a jogi helyzet tisztázott, a rendőrség rövid úton helyreállítja az eredeti [jog]állapotot. Akinek pedig ez netán nem tetszik, a torvény rendes útján kereshet jogorvoslatot, de „birtokon kívül”, azaz az
erőszakkal szerzett előnytől megfosztva és rendőrileg leápolva.

 

Nálunk mindez másként működik. Sem a jogaiban sértett egyén, sem a ren-

 

Közben – mint említve volt – gyermekek és nők ezrei válnak napról napra a legaljasabb, legkegyetlenebb erőszak áldozatává.

 

És mit tesz a társadalom? Panaszkodik azoknak, aki ezt a helyzetet tudatosan idézték elő és tartják fenn évek óta.

 

Petíciókat nyújtanak be. Tüntetéseket szerveznek, stb. Mindezzel módot nyújtanak arra, hogy a közállapotok megrontói, az erőszak tevők, gyilkosok potenciális cinkosai a nyilvánosság előtt villoghassanak, meditálhassanak a „tennivalókról”.

 

* * *

 

Mindezeket azért írtam le, hogy bizonyítsam: másként is lehet. Másként kellene, hogy legyen. Ezen túl voltaképp nincs is mondanivalóm, csupán egy költői
jellegű kérdésem. Mikor kezdesz végre vakarózni, tetvészkedni birka magyar? Meddig tűröd a vérszívókat, az élősködőket, akik vesztedre törnek és előbb – utóbb elveszejtenek?

 

2005.04.17.

 

Sz. Gy.