Előljáró tépelődés.
Miért "úgy" írtunk mi? Mit írjunk most?

Mielőtt bárki hozzákezdene egy jó kiadós, történelmileg is aládúcolt, nemzeti alapvetéshez, fel kell tennie önmagának egy kérdést: a magyarság, mint a legősibb kultúrnép, miért használt [csupán] rovásírást?

Mikor bejöttünk, vagy visszajöttünk, az íráshordozók [a viasztábla, pergamen, az állat bőr, a papirusz, stb.] valamint az íróeszközök [az íróvessző (stylus), a madártoll, stb.] már rég fel voltak találva. A ténta és a kalamáris is ott függött a szerzetesek, az irnokok, az íródeákok övén; tán' már az Egyiptomi Óbirodalom idején is.

Igaz, ezek seggenűlők voltak, szemben lovon űlő őseinkkel. Az is igaz, hogy vágtázás, nyilazás, hujjogatás és gyújtogatás közben biztos kilötyögött volna a ténta. De ebben az alaphelyzetben róni sem lehet annak veszélye nélkül, hogy a harcos éles bicskájával le ne vágja valamelyik újját, vagy egy másik testrészét, amelyből csak egy volt neki. Ez a rovásírás ugyanis figurás dolog, könnyű elcseszni. "Többnyire jobbról balra írják, de előfordul az ún. 'ökörszántás' [busztrofedon] írásirány is, mikor az egyik sor jobbról balra, a következő balról jobbra halad." Hát tetszenek látni...

Azt se' mondhatják rólunk, hogy Európában járva - kelve, ne látogattuk volna lelkiismeretesen a keresztény templomokat és kolostorokat, hisz e helyeken volt a legtöbb szajré, szomszédolásaink voltaképpeni célja.

Azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy sasszemű és éleseszű eleink sose' láttak volna pergamen fölé görnyedő szerzetest és meg ne kérdeztek volna legalább annyit: "hát te meg mit körmölsz, a kúrvanyád"?

Ha hihetünk a rólunk szóló krónikáknak e látogatások során, az akkori nemzetközi szokásjogokkal egyébként teljesen megegyező módon, magunkkal vittünk mindent és mindenkit, aki és ami mozdítható, használható, illetve eladható volt.

Mi lett a sorsuk a pergamentekercseknek, a kódexeknek? Az teljesen kizárt, hogy ezeket seggtörlésre használtuk volna, vagy belőlük tölcsért formálva és a tölcsérbe mahorkát töltve "szpicskit" készítettünk volna a füstöléshez; mint egy nálunk fejlettebb kultúrnép felszabadító katonái a XX. században.

És mi lett az élő árúval? A fiatal, munkabíró, vagy szemrevaló egyedek tekintetében nincsenek kétségeim. A keleti despoták közül viszont többen szórakoztak pl. udvari bolondokkal. Tasnak, Hubának, vagy Töhötömnek hogy nem jutott eszébe, akár csak a kuriózum kedvéért, beállítani egy körösztény pennarágót - krónikásnak? Hozzánk csak püspöknek jöttek [később] a digók és a svábok?

Edward király angol királynak, mikor leszállt fakó lováról csak ez jutott eszébe

"Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim -

Elő egy velszi bárd!"

Edward bugris volt. A pennát sem erre találták fel, hanem példáúl az adójövedelmek pontos számontartására. A magyar importot nem kellett leltározni? Vagy ehez elég volt a rovás?

Ha jól tudom, a szajré egyrészével barterügyleteket is folytattunk.  Ha nekünk nem kellett [miért nem kellett (?)] vajon reexportáltunk e ilyen relikviákat? Példáúl olyan "keresztény" partnereink piacaira, akikkel szabályos szerződéseink voltak más keresztény államok megrohanására, kirablására és elpusztítására.

Miért hagytuk a krónikák körmölését a nyugatról beözönlő, mentalitásban nálunk semmivel sem különb, sáskákra, azazhogy papokra?

Ezért adódhat az a helyzet, hogy elébb szobrot állítunk Anonymusnak; aztán bebizonyítják nekünk, hogy csupa légbőlkapott hülyeségeket írt, megsemszületett történelmi alakokról, megnemtörtént "történelmi" eseményekről.

Ezért adtuk árendába nemzetünk és nyelvünk eredetének kutatását, zsidó közvetítéssel fél vagy egészen hülye német [osztrák] történelem kukacoknak.

De voltaképp mit adtunk árendába? Üres fehér foltokat és azt a jogot, hogy ezeket bemázolhassák. A német szorgalom és alaposság valóságos csodát tett. Megalkották származásunk és nyelvünk eredettanát. A tabló legnagyobb összefüggő szarfoltja a "finn-ugor" elmélet. Ez többszáz éve szárad rajtunk, holott le se kellene vakarnunk. Lemosná egy hidegvízbe mártott padlómosó rongy is. De hogy moshatná, amikor nálunk a "Magyar" Tudományos Akadémia elnöki székében ücsöröghet egy olyan exkomcsi seggfej, aki ilyesmiket ír. "Hogy a magyarokról szóljak: a magyarság a steppéről hozta magával ... az iráni kultúrának számos elemét, a lovas népek magatartásformáit. Mint ahogy igazán egyedi a magyarok és a bolgárok esetében a nyelvi és szokásrendi kultúrelemek egymásra csúszása. A magyarok esetében: a több ezer éves finnugor nyelvi alapanyag és a rátelepedett steppei [iráni, bolgár, török] népek szókincs- és szokásformáinak együttélése."

E tan lényege a magyarság és a magyar nép és nyelv uráli [!] eredete. Minden egyéb, más eredet-irányba mutató, tény és körülmény, smafu!

És ez a bajok gyökere! Voltak, vannak ugyanis nálunk brilliáns elmék, akik bejárták a félvilágot, átböngésztek félvilágnyi könyvtárat, mindenféle nyelven, a magyarság eredetét kutatva. Ragyogó eredményekkel dicsekedhetnek. Piramis lehetne halhatatlan felfedezéseikből, műveikből. A baj csupán az, hogy ezeknek ugyanaz a bajuk, mint pl. a Nagypiramisnak. Sok pénz kell hozzá, hogy kivülről - belülről megcsodálhassuk. Ha megtesszük elálmélkodunk és ha még marad időnk, találgatni kezdünk: vajon mit gondoltak és akartak nekünk mondani az alkotók. A látvány lenyűgöz, de az égvilágon semmire sem ösztönöz, legkevésbé cselekvésre.

Jómagam egy főokos tanácsára megvettem az "Arvisurát" [Igaz - szólás], ezerötszáz oldalon, nyolcezerért.

E mű nem más, mint a hunfajta népek rovásírással írt története. [Nem tudom, hány köbméter fa kellett ennyi rováshoz...] A faanyagot István király pusztító dühe elől  Vazúl fiai menekítették a baskírokhoz. Ott is veszélybe került azonban a tüzelő, ezért átszállították a manysi fősámánhoz. Ő és utódai őrizgették, amíg az utolsó, Szalaváré apó, úgy nem döntött, vissza kell juttatni a kincset Magyarországra. Az átmásolás [gondolom fáról papírra] több évig tartott. Majd mivel épp a Kárpát medencébe készült egy szovjet ejtőernyős deszant, a Szőnyi Márton csoportjába tartozó ifjabb Szalaváré Tura kapta a csomagot, hogy visszahozza történelmünket. Az ő révén jutott a mű az ózdi kohászhoz, Paál Zoltánhoz. Nevezettnek a Püski Kiadó segítségével sikerűlt a művet megjelentetnie. ["Habent sua, fata libelli." Azaz a könyveknek is megvan a sorsuk...]

Nos belekezdtem... Tettem ezt annak ellenére, hogy fősámán ugyan sohasem voltam [legfeljebb szeretnék az lenni ... ], de ejtőernyős igen! Innen tudom, hogy a külföldre dobott ejtőernyősök a legszigorúbb motozásnak vannak alávetve, nehogy kémanyagot juttassanak külföldre. Még a gatyacímkéket is eltávolítják ruházatukból, mindenfajta azonosítás kiküszöbölése végett. Meg aztán futottam volna a pénzem után is.

Nos, olvassa végig valaki az Arvisúrát! Kölcsönadom! Aztán számoljon be, milyen hőfokú és milyen irányultságú tettvágyat indikált benne az olvasás. [Az esetleges kockázatokért és mellékhatásokért viszont nem vállalok semmilyen felelősséget!]

Művelik a magyarok őstörténetét, szép számmal, napjainkban is. A tematika egyik gyöngyszeme a "Szent Korona Tan". Erre most nem akarok kitérni, de az Arvisúra kismiska ahhoz képest, amit ebben a témakörben összeírtak, összeírnak. Hazudnék persze, ha azt állítanám, nem találkoztam érdekes, értékes írásokkal.

E "könyvtár" falait nem hatja át Vörösmarty szelleme az írástudók szerepét illetően. [Gondolatok a könyvtárban.]

"Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély süllyedésből,
S a szellemharcok tiszta súgaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!"

Dehogyis akarnak ők a nemzet sorsáért együtt küzdeni. Legfeljebb egymás ellen, "én az okos te a hülye" alapon.

"Népboldogító eszmék vértanúi

Ők mind e többi rongykereskedővel,

Ez únt fejek- s e megkorhadt szivekkel

Rossz szenvedélyek oktatóival

Ők mindegyütt – a jók a rossz miatt –

                             Egy máglya üszkén elhamvadjanak?"

De mit csináljunk mi? Hát, amit már korábban javasoltam: teremtsük meg a "második nyilvánosságot"! E körbe tartozna egy olyan érthető tömörséggel fogalmazott Nemzeti Történelemkönyv, megalkotása amelyet, akár [részletekben] is, fel lehet olvasni, ha kell el lehet szavalni, mint a Nemzeti Dalt és amely ugyanúgy, mint az, közvetlenűl hat a képzeletre, az érzelemre és az indulatra. Amelynek hatása alatt az egyén, illetve a tömeg azt gondolja: "megteszem, mert épp úgy vagyok öltözve!

Felhívás.

Szerzők kerestetnek!

2006.04.17.

Sz. Gy.