Judeo-kereszténység
egyenlő zsidó örökség?
Újabb remekmű az ÉS 2004.06.11-i számában: Konrád György
cikke „Zsidó örökség az európai örökségben” címmel.
Mi az örökség? Szövegek korpusza és valami rajtuk áthúzódó,
sokféleképpen értelmezett szellemi irányvonal, törekvés, keresés. Egymásba
átfolynak az örökségeink. [Világos, nemde?] Az európai zsidóknak kettős vagy akár többes identitásuk van,
[Tiszta sor.] és senkinek sem feladata az
identitások határain őrködni. [Ebből meg egyenesen következik, hogy a többféle identitásúak
előtt országhatárok sincsenek, hisz az egyik identitásommal kinn vagyok, a
másikkal benn vagyok, mindenütt otthon vagyok.] Az európai emberek, keresztények, zsidók,
mindenféle hitűek, megteremtik a maguk örökségét olvasásból, emlékekből és
élményekből. Ezt az imaginárius vagyont lehetne zsidónak és magyarnak,
vagy bárminek nevezni, de ez csak kényelmes címkézés volna. [A problémát a pénzvagyon mikénti
„eloszlása” okozza. Ha ezt is kényelmesen lehetne ide – oda címkézni, nem lenne
antiszemitizmus, és nem folyna jó ideje a Harmadik Világháború.]
Része vagyok a zsidó örökségnek, és az is az én egyik részem. Egy ember, akit a
gondviselés zsidó emberpár gyerekévé tett, tudomásul veszi, hogy ő
kicsoda-micsoda, és mindabból, amit a zsidóságról tud, beleértve a családi
emléktárat, leszűrhet egy alternatívát. Azt válassza-e, hogy elfogadja magát
annak, aminek született, hogy elfogadja a szüleit és a többi felmenőit, hogy
mint ráhagyott históriát elfogadja az ő életmenetüket, döntéseiket, legalábbis azt,
hogy gondolkozzon rajtuk, és abból azt folytassa, amit megérteni és helyeselni
tud? Vagy inkább azt válassza-e, hogy kiszabaduljon ebből a közösségből és
odatartozásból, vagyis hogy ne legyen többé zsidó.
Én, mesterségem szerint, egymás után gyártom a mondatokat. Apai nagyapám
segédeivel és inasaival vizeskannát, vödröt, mosófazekat készített a
bádogosműhelyében, mielőtt áttért volna a kereskedésre és a gyári áru
viszonteladására.
Minden reggel bement a műhelyébe, és kora estig dolgozott az emberei társaságában.
Ezzel válaszolt mindarra, ami napközben történt, és a vevők igényeire, akik
alaposan megvizsgálták a portékáját, és ahogy a liszt jó volt, amit a
búzájukból őröltek, úgy a horganyzott vizeskanna is jó volt, és több volt, mint
a tárgy maga, benne volt a nagyapám, ahogy a lisztben benne volt a gazda. Az
edényben benne volt az iparos, a kenyérben a paraszt. Adták a művüket, amibe
belefeledkeztek, amelyért jótálltak, és árut cseréltek. Egy zsidó bádogos és
egy keresztény földműves elcserélte a munkáját, ami komoly emberi kapcsolat,
kivált, ha tartós. [Hát
a jó öreget biztos őszintébben tisztelték az ismerősök, mint a könnyű drogok
apostolává szegődött unokát.]
A zsidók szerte a világon, Európában is, néhány ezer éve ilyen csereviszonyban
vannak a környezetükkel. Adták a monoteizmust, a Tórát, a krónikákat, a
zsoltárokat és a prófétákat. Hát a felsorolás kissé hiányos. Ha nem is adták, de hozták a
Talmudot, a kamatos kamaton alapuló pénzfiaztatás „tudományát” és ha a Cion
Bölcseinek Jegyzőkönyveit talán nem is, de a „bölcsek kövét” mindenesetre. Az európai keresztények nem mondták, hogy ez az egész nekik nem
kell. A zsidó portéka és a zsidó Jézus kellett. És vele együtt kellett
mindaz, amit ő megtanult, a törvény, amelyet kijelentése szerint beteljesíteni
jött, meg azok a zsidó halászok, ácsok és más mesteremberek, akik körülvették,
akik apostolai lettek az ő hirdetéseinek. Kellett mindaz, ami a keresztény
kultúra fundamentuma. [Helyben is vagyunk! Kellett a zsidó bóvli és egy olyan próféta,
akit a maguk részéről az „igazi” zsidók kigúnyoltak, leköpködtek és keresztre
szegeztettek, Pilátus által. És még mi vagyunk megsértve, ha azt mondják ránk –
teljes joggal – hogy „buta gój”.]
*
Kellett az örökkévaló képzete, hogy belőle eredjen a
szentség, hogy legyen különbség téve a szent és a profán, az ünnep és a
hétköznap között, hogy a hajlék, az étel és az ital, a szerelem, a születés és
a halál megkapja az isteni áldást. Kellett az egyetlen isten kegyelme az élet
kimagasló óráiban, hogy az élet elnyerje a maga világosságát a sötéttől a
ragyogóig, az ürességtől a teljességig, hogy az ember, aki szövetséget köt a
teremtővel, valóban munkatársa legyen a teremtés munkájában, és hogy képes
legyen meghallani a láthatatlan hangot, amely nem kőből, fából, medvéből, csillagból,
napból, nem természeti jelenségből és még csak nem is egy másik, hozzánk
hasonlóan véges életű és tudású emberből, hanem csak belülről jön, szellemből
és lélekből, valamiből, ami mindig több őnála, és ezért kézzel-ésszel eleve
megfoghatatlan. Ez igen merész sejtés vagy hipotézis volt.
A szellem és a lélek, a tudat és az emlékezet, tehát ami az embert emberré
teszi, összeköt bennünket az elődeinkkel, és ez az összeköttetés nem
kizárólagos. Mivelhogy az isten, akit a zsidók megszólítottak, minden emberé,
az egész emberiségé, méltán dicsérhető minden közvetítő - keresztény és
muzulmán egyaránt -, aki ezt a valóban transzcendens isteneszmét a maga
módosító értelmezésével továbbvitte és elterjesztette. [Szép, sőt költői mindez. Csakhogy az
Ószövetség [a Tóra] nem erről szól! Jahve a kiválasztott nép kiválasztott
képviselőivel kötött és újított meg szövetségeket és ezek kivétel nélkül arról
szólnak, hogy az Isten a kiválasztottak „kezébe adja” az idegen földeket és a
rajtuk élő népeket benépesítésre – elnéptelenítés útján. Ami ma az egykori
Palesztina területén folyik, úgy is kifejezhető: az ige testté lesz,
beteljesedik az Írás.
Az emberszeretet fogalmába nem csak az élők szeretete tartozik bele,
szeretettel gondolunk életükben és (természetes vagy erőszakos) halálukban
szüleinkre, testvéreinkre, minden rokonunkra, szomszédunkra és barátunkra,
többnyire jóindulatúan nézzük a csecsemőket, csak mert embernek születtek, és
érdekelt együttérzéssel szemléljük múltjában és jelenében a fajtánkat,
ezt a bölcs és bolond lényt, amelyből egy vagyunk. Ha sok ezer évre
hátratekintve, múló pillanatokra képes vagyok köszönni az őseimnek, akkor
sejtek valamit a folytonosságról. [Talán nem értem félre: nem az emberi, hanem a zsidó „fajról”
van szó. Döntő áttörés! Innen elindulva akár értelmesen is lehetne tárgyalni a
zsidókérdésről. Segítségül híva a statisztika tudományát is, pl. a népcsoportok
foglalkozás szerinti megoszlása, stb. Mégiscsak meg kellett volna kapnia a
Nobel díjat…] A
hagyomány szerint mindkét nagyapám ágán örököse vagyok Áronnak, Mózes
fivérének, akinek az volt a dolga, hogy a forró látomást szóba öntse, és akinek
az utódai annak a kiváltságnak és kötelességnek az örökösei, hogy ők őrzik a
frigyládát, hogy ők, a kohaniták a Tóra, az Írás őrei, és hogy mind a mai napig
az ő előjoguk a tóraszekrényből kivenni, a templomban körülhordozni, és
mindenkinek, aki meg akarja érinteni, odanyújtani a díszes bársonytokba
öltözött, koronával ékesített pergamentekercset, amellyel a chaszid mesterek
révületükben szerelmi táncot jártak. A tízparancsolat szerelme? A halandó öleli
az örökkévalót, és viszontölelésben reménykedik. [Ezek a mutatványok megjelennek a
budapesti köztereken. Nem állítható, hogy osztatlan tetszést aratnának a
„másvallásúak” körében. Budapest esetleg nem akar második Jeruzsálemmé válni.]
*
A tízparancsolat körül az írástudók, a papok és a kormányzók
egyezségre jöhetnének. A szentírás volt a zsidó kínálat, és egyebek mellett az
európai népek is átvették. Alighanem tetszett nekik. Saját természeti,
törzsi, népi, állami és hozzájuk hasonlító isteneiket nem tudták maradandóan
elfogadtatni más népekkel, túlságosan emberiek voltak, olyannyira, hogy az
uralkodók előbb-utóbb önmagukat nevezték ki istenné. [Vissza a Nobel díj! Magyar
történelemből csillagos elégtelen. Semmi sem passzol! A „zsidó kínálatot” mi
nem vettük át. Azt I. István német zsoldosai verték a testünkbe miként Krisztus
testébe a vasszögeket. Mi saját isteneinket nem akartuk elfogadtatni más
népekkel. Viszont nem tarthattuk meg a magunkéit István, a zsoldosok, a
„hittérítők” és a hóhértörvények jóvoltából. Igaz végigraboltuk Európát, de mit
hozott ez a kamat-kizsákmányolás hozadékához viszonyítva? Micsoda pitiáner
bűnöző a bankrabló a
bankalapítóhoz képest? Ami a „tetszést” illeti: valaki lihegve újságolta
nemrégiben, hogy I. István fiához intézett intelmeinek szövegében talmudi
eredetű betétek vannak. Épületes lesz, ha igaznak bizonyúl…
Óvintézkedésképpen a zsidók eldöntötték, hogy az úr nem ember formájú, és nem
hasonlít senkihez, semmihez, csak megszólal bennünk, és sugallatokat ad annak,
aki hozzá folyamodik, és aki szeretné kihallani az örökkévaló szavát a
mindenség sokféle múló zörejéből. Ezért nem tudták elfogadni, hogy legyen bárki
ember, akinek kiváltságos kapcsolata lenne az úrral, [Itt már egyszerűbb fogalmazás
indokolt. Baromság! A Tóra éppen az „exkluzív” kapcsolattartás legendája!] ezért nem tudtak hinni Jézus istentől
eredő és halhatatlanságot biztosító kivételezettségében. Istenfélelmükben
elvetették, és pogány gondolatnak tartották az emberisten képét, és azt sem
hitték, hogy egy másik ember, egy tevehajcsár csak úgy fellovagolhat hozzá a
légen át. Így gondolták, és ezzel elejét vették annak, hogy istennek földi
helytartói legyenek, mert mihelyt van helytartó, nyomban lehetséges a földi
hatalom szentesítése. Istennel milyen viszonyt tartottak lehetségesnek? Azt a
folyamatos és átörökíthető, tanítható, de magányos ihlettel fejlesztendő
viszonyt, amelynek tanulás és elmélkedés a neve. Vendégség a földkerekségen és
vendéglátás a monoteizmusban. [Hát Mózes se mászkált a hegyre az úristenhez? Nem cipelt le
onnan kőtáblákat? Nem kapott részletes útmutatást a Frigyláda elkészítésére?
Kinek volt még fel, ill. bejárása Mózesen és utódain kívül?]
A zsidók a diaszpórában, Európában előbb voltak jelen, mint a földrészünkön
később államokat alakító népek, nemzetek. Az írás tanulmányozása és értelmezése
volt a dolguk szabad idejükben és ünnepi óráikban mintegy két és félezer
éven át, ez tartotta össze őket. Bárki lehetett bölcs, aki valóban bölcs volt,
ahogy ez a szerzők világában lenni szokott. [Szabad idejükben? Lehet!
Munkaidejükben mindenesetre népeket gyilkoltak a csecsemőkig bezárólag. Néhol
az isten barmait is kardélre hányták. Egyébként Heydrich és Canaris is
muzsikáltak szabadidejükben.] Nincs sehol előírva, semmilyen törvény nem szabja meg, hogy hol
születhet egy mély gondolat. A zsidó szellem folytatása lehet bármely eszme,
amelyet más zsidók, tudós és gondolkodó emberek tartósan a magukévá tesznek.
Egy gondolat: attól, hogy zsidó gondolta, nem jobb és nem rosszabb.
Indifferens, hogy a költő körül van-e metélve, és hogy milyen
szabályokat tart vagy nem tart az ember, ha az emberség alapvető szabályait
tartja. [Hát ez a
ki bőrhiány mindenesetre nem hátrány, ha fércművünknek kiadót keresünk, vagy
adó milliárdokból filmesítjük meg… Az emberség alapvető szabályainak
megtartásáról pedig nem lehet beszélni egy olyan állam esetén, amelynek egy
tömeggyilkos lehet a miniszterelnöke.] Nincs olyan humánus vagy éppen humanista eszme, amelyet én a
zsidó gondolkodók vélt konszenzusával összeegyeztethetetlennek tartanék.
Századokra becsukódott a gettó, kellettek az életszabályok és a rabbinikus
vallásosság, és fenn kellett tartani ezt a nehezen vegyíthető egyistenhitet,
aminthogy a keresztényeknek is kell a liturgikusan szabályozott templomi ima.
Aki tehát elfogadja, és ezáltal választja is önmagában a zsidót, az elég
különös és vegyes örökséggel házasodik. Jó-jó, zsidó vagyok, de ezért most
szeressem ezt az egész társaságot, amelyben van szent és csibész a szokásos
proporcióban?
Ne maradjunk inkább szabadok és elkötelezetlenek viszonyunkban az örökséggel? A
reális elbeszélés arról szól, hogy a zsidók többsége rosszul járt. Nyertesek is
voltak, de vesztesek is, nagyobb arányban, hiszen mi más lenne az, aki ártatlanul,
gyerekkorában elveszti az életét.
Nem szeretem a zsidók azonosítását a gázkamrába lökdösött emberekkel.
Gyerekkorom óta jobban tetszenek a Makkabeusok és Bar Kochba, rabbi Akibával az
oldalán. Aki engedelmesen odaállt pucéron a gödör szélére, és várta, hogy
belelőjék, az ilyen ember nem nyerte meg a részvétemen kívül a
nagyrabecsülésemet is, de a családból és az ismeretségi körből azok a nagyfiúk,
akik a munkaszolgálatból átszöktek a partizánokhoz és onnan tovább
Palesztinába, az akkor születő Izrael államba, kiérdemelték a csodálatomat,
amelyet azóta sem vontam vissza tőlük. [Ízlés dolga. A nagy író ezek szerint nem olvasta
hitsorsosa Makai könyvét „A cionizmus és Izrael állam” címmel. Abból ugyanis
(tengernyi más forrás mellett) kiderül, hogy a terrorizmust Palesztina földjén
épp ezek a „nagyfiúk” honosították meg. Begin és Shamir véreskezű hóhérok,
terroristák voltak. Méltán lettek később miniszterelnökök. Sőt Begin még béke
Nobel díjat is kapott.] Létezni kell, és megvédeni a hozzátartozóinkat, fenn kell maradni,
elvegyülve és elkülönülve, továbbadva egy örökséget, amely mindenkié, aki
akarja, akinek kell, de a zsidók vállára alaposan ránehezedik.
Ezt az örökséget képzelhetjük úgy is, mint egy súlyos zsákot a vállunkon,
amelyet felvállaltunk, és végül is hova viszünk? [A zsák véres arannyal teli. Ez bizony
nyomja a vállat, ha a lelkiismeretet nem si.] A könyvtárba, amelyből ez az örökség
átköltözik az örökös tudatába. Ha akarom, ha nem akarom, örökös vagyok.
Bújócskázhatom is, mondhatom a postásnak, amikor ajánlott levelet hoz, hogy a
címzett elköltözött. Nem muszáj átvennem egy hírt a Dunába lőtt nagymamáról.
Miért is lőtték a Dunába azt a nagymamát? Most én is feledkezzem meg róla
ugyanazért? Ha viszont nem lököm vissza a Dunába a nagymama képzetét, akkor
viselnem kell, akkor a vállamra súlyosul, akkor gondolkozni kényszerülök róla
és mindarról, ami hozzáfűződik. [Más asszociáció nem kél e koszorús főben? Például az éhen
halasztott félmillió iraki gyermek lelkecskéi nem lengik körül? Csak a nagymami
lelke kóvályog? Mi is csak őt sajnáljuk? Csak őt gyászoljuk? Miért?]
Zsidó vagyok a magyar nyelvi közösségben, Budapesten meg egy kis faluban;
többnyire itt vagyok, itt próbálom magam otthon érezni, és bár lett volna
alkalmam elmenni innen, ezt nem tettem, talán egy másik hűség okán, mert
felfogtam, hogy azokhoz is közöm van, akikkel egy nyelven beszélek, akiket
láttam magam körül, ha kitettem a lábam az utcára, akikkel egy iskolába jártam,
akikkel egy asztalnál hoztak össze a kávéházi beszélgetések, és akikkel
különböző ágyakban hoztak össze különféle szerelmi vágyódások. [No ez az, ami nem megy! Konrád, te nem
érzed magad otthon, mert itt sohasem lehetsz itthon. Nem ifj. Hegedűs,
„másságod” rekeszt ki, reménytelenül, jóvátehetlenűl. Lehet nem tehetsz róla.
Mi még kevésbé.] Gyerekkorom
falujában minden templom istentiszteletére elmentem vagy a nevelőnőmmel, vagy a
szakácsnőnkkel, amikor pedig még lehetséges volt választani, 1947-ben,
meghallgattam minden párt szónokát. És amikor ez idő tájt úgy döntöttem, hogy
író leszek, fel sem ötlött bennem annak a lehetősége, hogy a szerző nemzeti
vagy vallási hovatartozása szerint olvassak vagy ne olvassak el egy könyvet.
Mivelhogy a római birodalom népességének egytizede volt zsidó, és mivelhogy az
ókori zsidóság fele már akkor is a korabeli zsidó ország határain kívül élt, a
zsidók - akár mint legionáriusok, akár mint kereskedők - itt voltak Európában.
Akkor is diaszpórában voltak, ma is abban vannak, és ez nem olyan nagyon
különös. Ez volt az egyik választásuk, és éppen ezáltal, szórványlétükben
lettek az európai örökség alkotórészei.
A zsidók, miután kijöttek a predemokratikus elzártságból, miután egyenjogúak
lettek, beletanultak az európai kultúrába, és ott mint egyének hoztak
létre világi műveket, kulturális hátterük képvilágát használva, de nem zárkózva
el az európai művészet áramlataitól. [Önellentmondás! Fentebb
még arról volt szó, ti vagytok az európai kultúra. Hát ha ilyen hosszan ír az
úr, a végére elfelejti amit az elején írt.] Nem szigetelték el magukat, és
valószínűleg nem is fogják ezt tenni. A kép, a vers, a zene elsősorban kép,
vers és zene kell, hogy legyen, és csak sokadszor jön szóba, hogy a szerző
zsidó, ami az életrajz szempontjából érdekes, de mint esztétikai tény nem
meghatározó. A belterjes, csak zsidóknak szóló mű a nemzeti vagy
a vallási irodalom kategóriájába kerül, és a hangsúly ezen van, hogy nemzeti
és vallási, és nem azon, hogy irodalom vagy hogy művészet. Van tehát az európai
örökség, amelybe a specifikus elemek beleszervülnek. [Ilyen „csak zsidóknak” szóló mű a
Talmud is. Magyarországon a rabbi képzőkben oktatják „nemzeti” alapon
olyanoknak, akik aztán majd elvegyülnek közöttünk a „többes identitás”
valamelyik álcájában. És melyik „nemzet” érdekeit fogják szolgálni? A
sajátjukét, vagy a mienkét, ami ugyebár a sajátjuk is (lásd szabadon választott
identitás). Túl zavaros ez az egyszerű, csak magyar identitású egyénnek.]
A zsidót nem különíti el a legegyszerűbb klasszifikációs válaszvonal, a nyelv.
Zsidó szerzők sok nyelven írnak, ám hogy mi köti össze őket, azt lehet
megérezni, de nem lehet meghatározni. A zsidók többnyire készséges európaiak
voltak. Közép-Európában ők képviselték Nyugat-Európát, noha talán
Kelet-Európából jöttek. Minél tágabb és plurálisabb a közösség, annál
természetesebben foglalhatnak benne helyet a zsidók. [A helyfoglalás stimmel! Máshol a hiba. Az etológiával
foglalkozó könyvekben, filmekben esik arról szó, hogy minden állat kijelöli és
adott esetben élete árán is, megvédi azt az „életteret”, amelyet mértékét
ösztöne szabja oly méretre, amely biztosítja létfenntartását. E terület
határait igyekszik kijelölni vizeletével, szőrével, stb. Nos, ha egy nemzet,
vagy – immár a Szerzővel szólva – egy faj azzal a fogyatékkal van megverve,
hogy élettere határait nem képes a természet rendjéhez igazodva önmagát
korlátozva meghatározni, ez egymagában is nagy baj. Ha ehhez még az arra való
képtelenség is társul, hogy megérezze az idegen vizelet szagát és tisztelje más
életterét, akkor az következik amit a Szerző a következő sorban felpanaszol:
kétségbevonatás és elúzetések…]
A zsidók éppen a kétségbevonatásuk és elűzetéseik miatt
szétterjedtek a földön, olyan helyet keresve, ahonnan nem fogják őket
kiközösíteni. Nyugalmat keresnek, de közben megtanulták a kisebbségiként
folytatható életgyakorlatot, nyugtalanító viszonyok között is megszokták, hogy
ők kisebbségiek, ezért nem olyan könnyű nekik többséginek lenni egy zsidó
államban. [A bolygó
zsidó alakját talán a legszebben, legemberibben Arany formálta versbe. Az
egészet kellene idéznem, de csak azt idézem, amire a nagy humanista ráérzett:
az idegenséget.
AZ ÖRÖK ZSIDÓ
|
|
|
|
Rohannom kell - s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly:
Ködfátyol-kép az emberek:
Én egy arcot sem ismerek...
Tovább! tovább!
Oh, mily tömeg? s én egyedűl,
Útam habár közé vegyül:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rám csapott.
Tovább! tovább!
Irígylem az ágról szakadt
Levélkét: hisz majd fennakad;
Irígylem az ördögszekért:
Árokba hull: céljához ért...
Tovább! tovább!
(1860)
A zsidó örökség kezdettől benne volt az európai örökségben.
Ha most azt mondanák a zsidóknak, hogy minden cókmókjukkal hordják el magukat
Európából, akkor a zsidók kénytelenek lennének elvinni magukkal a Bibliát, a
zsidó szereplőkről író zsidó szerzők műveinek gyűjteményét, és már ezzel az egy
elszállítással meglepő hiányt hagynának maguk mögött. A keresztény Európából
például eltűnne a kereszténység. [Mindhiába! Konrád sem tudja átlépni az áldott emlékű
Landeszmann árnyékát. Csak ő finomabb ember. Nem is dühös. Zsidó hallgatósághoz
szól. Így kimarad a fütyülős barack, meg a bő gatya. A kényszerképzet viszont
ugyanaz.] De ha a
zsidók örökségéből kellene kipakolni mindazt, amit nem zsidó emberektől
tanultak, akkor a zavar nem lenne csekélyebb.
Amiből következik, hogy az örökségek nem elválaszthatók egymástól, átköltöztek,
átszálltak, átfolytak, átnőttek egymásba, és csak a tudatlan pedantéria
kísérletezhet szabatos elhatárolásukkal. Kilépve a gettóból a zsidó szerzők nem
érték be a zsidó közönséggel, sem a tanulásban, sem a kifejezésben nem álltak
meg az etnikai határoknál. Emlékvilágunk egymásról vegyes, de akkor is az
lenne, ha csak magunk között lennénk, mert az emberek egymásról való képe
általában vegyes.
Európát jól-rosszul együtt csináltuk. Az európai kapcsolatok és közös értékek
rokonszenvesek voltak a zsidóknak. Ha visszatekintünk a keresztény Európára az
elmúlt második évezredben, a kiemelkedő sikerek, városok, tudományok és
művészetek szokatlanul lendületes gazdagodása mögött ott találhatók a zsidók
is. Velük gyorsabban, nélkülük lassabban ment. Berlin, Prága, Varsó, Bécs és
Budapest (és még hoszszan lehetne sorolni a városok nevét) a zsidók
emancipációja után felvirágzott, a virágzás pedig hogyan is lett volna homogén
és egyszínű. Ahhoz, hogy ne legyenek zsidók, be kellett zárni a kapukat és
korlátozni kellett a versenyt. Azok a városok, ahonnan a halálba küldték a
zsidókat, nem lettek gazdagabbak. Minél kevesebb szín, annál több unalom.
Előbb-utóbb minden hiány pótolható, amit a zsidók tudtak, abban nem volt semmi
ördöngösség, meg lehet tanulni, ha nem is egykettőre. És mire a hiány gödrét
betemetik, és a verseny megint szabad, az európai nemzetek ott tartanak, ahol a
zsidók eltüntetése előtt tartottak, és még az is lehetséges, hogy megint jönnek
valahonnan valamilyen zsidók.
A holokauszt után a zsidók többsége nem igyekezett magát folytonosan a
megaláztatásra emlékeztetni. Az erőszakos elkülönítés után nem az önkéntes
elkülönülés vonzotta őket, hanem inkább önmaguk meg nem különböztetése, az
elgondolt új világok együttes építése. [Sajnálatos módon ez a lamentálás is történelmietlen,
pontosabban valótlan. Hogy a zsidóság mire akarja magát emlékeztetni ez népi
belügy. Az viszont hogy a születendő nem zsidó magzatot szinte már az
anyaméhben a Holokauszttal sokkolják. Bűntudattal injekciózzák. Majd
felnőttkorától az idők végtelenségéig adóztatják – pontosan az ellenkező
hatással jár. Történelmi részvét–érzés helyett dacot, ellenérzést szül,
kárörömre, gúnyra ingerel. Abba kéne már hagyni és a téma gondozását a
történészekre, bízni, ahogy az ’56 utáni népgyilkosságok vonatkozásában ezt,
épp a zsidóság reprezentánsai,
javasolják. Ehelyett mi történik: embervadászat indul magyar
felségterületen matuzsálemi korú állítólagos háborús bűnösök után. Jósolhatok?
Ez az akció nem fog simán menni és nem fogja a zsidóság otthonosság érzetét
növelni.
Nyugat-Európában a demokratikus jogállamok, Kelet-Európában az
államszocializmusok a Harmadik Birodalommal együtt annak az ideológiáit is
elvetették. A zsidók különösségéről, és arról, ami velük történt, lehetőség
szerint nem esett szó. A helyi elitek takarékosan vizsgálták a múltjukat, hogy
milyen cselekedetekkel és milyen mulasztásokkal segítették a halálba gördülni a
deportáló vonatokat.
Aki zsidó pedig úgy döntött, hogy itt marad Európában, és nem vándorol ki
Izraelbe vagy a tengerentúlra, az elhatározta, hogy megpróbál együtt élni a nem
zsidókkal. Hátha ők sem akarták ezt, hátha ők is megértik, megtanulják, hogy
mit szabad és mit nem szabad megtenni embertársainkkal. [Konrád Györgynek Izraelben kellene
prédikálnia. Nem hatvan éve, hanem tegnap történt szörnyűségekről. Író úr! Ne
dekkoljon itthon. Vállaljon misszionáriusi küldetést. Jobbítsa saját
fajtestvéreit. Bolyongjon kissé. Ez népe sorsa, így hát az öné is. Vagy attól tart,
hogy valami „nagyfiú” lelövi, mint Rabint? Tényleg jobb az ilyen hősöket
távolról csodálni.] A
nyugati és a keleti típusú modernizáció problémáitól elborítva sok zsidó -
hasonlóképpen az emancipáció utáni asszimilánsokhoz - a maga különösségét
idejétmúlt, folklorisztikus maradványnak tekintette. Ami nem univerzális, az
értéktelen, gondolták sokan. Amiből következett, hogy a sérülékenyebb zsidóknak
nem esett jól, ha a környezetükben élő keresztények a maguk etnikai
kivételességét hangoztatták, mert abban benne rejlik az antiszemitizmus
lehetősége. [Amíg
a stadion közönség arcába lehet bőgni, hogy a zenész ötezernyolcszázvalahány
éves, és a Tilos Rádióban keresztényirtás keveredhet az alkoholgőzbe, ott
bizony az antiszemitizmus „lehetőségeivel” számolni kell. A megoldás nem a
többségi keresztény társadalom nézetrendszerének megváltoztatása, hanem a
kisebbség talmudi gyűlölködését indokolt ügyesebben palástolni.] A nemzetközi kommunizmus vagy a nemzetközi
liberalizmus transznacionális gondolkodásmódot igényelt. A zsidóknak nem
különösebben tetszett az etnikai nacionalizmus, mert a nácizmus ennek volt a
paroxizmusa. De ha mégis hajlottak rá, akkor a cionizmust választották, legyen
egy állam, amelyben a zsidók különössége nem a kisebbségnek járó tolerancia
jóvoltából, hanem többségi állami akaratból maradhat fenn. [A kiszorítás, elüldözés és módszeres
irtás folytán a palesztin őslakosság valóban kisebbséggé vált, miként az
indiánok a demokrácia másik mintaállamában az Amerikai Egyesült Államokban,
velük kapcsolatban toleranciáról beszélni zsidó hallgatóság előtt lehet. Egy
ilyen arcátlan cikket azonban Magyarországon közzétenni több mint bűn, hiba!
Vagy az „őslakosság” tűréshatárát tapogatja ön is Konrád úr? Van ilyen határ!]
Feltételezem - némi optimista hajlandósággal -, hogy a zsidó egyének és
közösségek, ha tetszik, a zsidó nép helyzete az Európai Unióban kedvezőbb
lesz, mert az Unió eleve nemzetközi keretet von a nemzetállamok köré, és
azokat alkotmányos magátólértetődőséggel türelemre készteti a kisebbségek
iránt. [Ezt
fordítsuk magyarról – magyarra. Így lesz! A Moloch a hajdan többségi nemzeteket
fogja elnyomni a hajdani kisebbségek érdekében. Ezért is ellenezték, ellenzik
sokan a magtisztelő tagságot. A zsidó nép helyzete az Unióban valóban kedvezőbb
lesz. És tessék mondani, mi történik akkor, ha az unió nagy robajjal
összeomlik, ami a népeknek esély önöknek pedig veszély. Tessék mondani, bele
tetszett gondolni mi lesz akkor?] Európa rohamosan világiasodott, a modernitás lendületében minden
nép fiataljai ki akartak törni a családi és helyi kötelékek közül, a vallás -
keresztény és zsidó egyaránt - csökkenő szerepet töltött be az életben. Az
Európai Unión belül a pluralizáció normális, virágozzon száz különösség,
[Gondolom, a
vadkenderre tetszik gondolni.] a specifikumok ápolása pedig jóravaló gyarapítása az összességnek.
Az etnikai különösség - ha nem jogellenes, szakadár diktatúrát igazol -
esztétikai értékkel bír, látványosság, turistahívogató csáberő. A
globalizációhoz hozzátartozik a helyi-népi-kulturális különösségek keresése és
felértékelése. A nagy együttesben kénytelenek vagyunk felismerni, hogy mindannyian
kisebbségek vagyunk, és így a többségi gőgösség komikussá válik.
Az európai ember - zsidó és keresztény egyaránt - rákényszerül arra, hogy ne
csak belülről, hanem kívülről is lássa magát és a saját közösségét, hogy
szemügyre vegye önmagát a többiek között a csoportfényképen. [Fájdalom! Önök pont erre az egyre
képtelenek. Ezért szenvednek, vagy éreznek
késztetést évezredek óta – a bolyongásra. Higgye el: nem lesz megállásuk az
EU-ban sem.] Most jön csak a komparatisztika korszaka.
Nehéz lesz egy különösséget mindenekfölött valóvá és minden mást kirekesztővé
emelni. [Ön nem
ismeri a „szőke herceget” aki éppen ezt teszi és hírdeti több mint egy
évtizede?] Minden közösség szép és kedves, ha nem akar
ölni. [Izrael!
Uram! Izrael! Vagy Cavinton?] A keresztények is jók, a zsidók is jók, a muzulmánok és minden
vallás hívei jók, ha tisztelik az égi-földi törvényt, és nem akarják
kipusztítani a környezetükből a többieket. A saját közösségükkel való
szenvedélyes azonosulásuknak ebben az esetben nem lesz méregfoga.
*
Nincs olyan közösség, amely önmagát par excellence európainak
tekinthetné, vagy amely az európai szubsztanciát kisajátíthatná. Európa nem
csak a tiétek, és nem csak a miénk. A különálló és más törvényeknek alá nem
vetett nemzetállamok könnyebben kitaszíthatták magukból a zsidókat, mint az
Unió, amely alkotmánya szerint pluralista és tiszteli az emberi személy
méltóságát. Az Uniót ez a demokratikus mentalitás teszi egyáltalán lehetővé,
amellyel a zsidóellenesség összeegyeztethetetlen.
[Ez a
végeláthatatlanul és megbocsáthatatlanul hosszú cikk voltaképpeni és egyedüli
mondanivalója. Ha mélyet szív marihuánás cigarettájába, majd utána bámul az
illanó füstnek, talán ezt látja benne.
Kellemes képzelgést. Tudnia kell viszont, hogy Ön nekünk nem egy József Attila
(A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.)
Ön csak csörömpöl, anélkül hogy a jövőbe látna. Mi itt
kint nem szerkesztjük meg azt a harmóniát, ami tulajdonképp önben sem
létezik.]
(A szöveg április 27-én Prágában hangzott el a Jewish
Heritage in the European Heritage című konferencia bevezető előadásaként.)
2004.06.17-napján.
Sz. Gy.