Szabad e sirni?

Vers mottó.

"Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Ady

Hinnék, tisztelt olvasóim, hogy az emberi sírás minéműsége milyen sokféle? Ha egy goj sír, és az illető ráadásul magyar, az ilyen állatot a "búsmagyar" jelzővel billogozzák. Jobb esetben szánalom, de inkább megvetés és gúnyos röhögés kiséri minden mozdulatát, amig tényleg bele nem döglik a honfibúba, a marhája.

Nagyjainkat is foglalkoztatta ez a szindróma és szinte mentegetni igyekeztek nemzetünket miatta.

"A múlt számban mutattam rá Kölcsey példáján, hogy száz év előtti romantikusaink milyen véleménnyel voltak arról a nemzetképről, melyet a mai nemzetkarakterológia belőlük merítve, rájuk támaszkodva és hivatkozva alkot meg, a "búsmagyar" alakjában. Múlt számban közölt Kölcsey idézetből kiderül, hogy Kölcsey távolról sem tartotta a "busongást", s mindazt, amit e képpel össze szokás foglalni, gyökeres, eredeti és állandó nemzeti jellemvonásnak, még kevésbé lényeges tulajdonságnak, hanem csak a történeti helyzetet időszerűen kísérő lelkiállapotnak. Azért "bús" a magyar szerinte, mert oka van rá, nem azért, mert lelkialkat olyan, - lelkialkata egészen más előjelű érzésekre diszponálja, - s amikor nem volt és nem lesz oka rá, a "búsmagyar" nyom nélkül elenyészik."
[JOÓ TIBOR: MÉG EGYSZER A "BÚSMAGYAR"-ról - Nyugat.]

Németh László is keservesen megbánhatta, hogy magyarságkérdések elemzésére vállalkozott és ennek során olyan fogalmakat alkotott, amelyek születésük óta kedvenc céltáblái [köpőcsészéi] a zsidó "irodalmi elitnekí".

"Az irodalmat azonban egyre inkább az elmélet vonja a maga körébe. A Tanú utáni évek felerősítik a nacionalista szempontot, mind gyakoribb a hivatkozás a "magyar lélekre", arra a bajosan körvonalazható értékre, ami fogalmazásában a nemzeti jelleget fejezi ki. A Kisebbségben (1939) című tanulmánya foglalja össze a magyar irodalom karakteréről és fejlődéséről szóló gondolatait. A tanulmányt a német veszedelem érzete hívta életre, a magyarság és a magyar irodalom homályban maradt értékeinek felmutatásával a védekezést kívánta szolgálni. A magyar irodalmat két típusban, a "mélymagyar" és a "hígmagyar" magatartásban ábrázolja, az előbbiben a kárhozó, lemaradó, de igazi nemzeti értéket teremtő alkotók tragikus sorsát látja; az utóbbiban a kevésbé magyar, de érvényesülő, felszínen maradó írót mintázza meg. A "kárhozó" író tragikus típusát eszményíti a Kisebbségben, a tragikumot összekapcsolja a nagyobb "fajmeleggel". Ennek a népiélekből, faji jellemből és tragikus sorsból összeszövődő íróalkatnak az előképei a kritikus indulásának tanulmányaiban tűnnek fel, ezt tartalmazza a Berzsenyi-tanulmány (1937) is, és némely gondolata a Magyar műhelyben (1957) bukkan fel."
[A magyar Irodalom története.]

Az írónak úgyszólván egész alkotói életszakasza a szüntelen üldöztetés jegyében telt el. Az "értelmiségi elit", Kun Béla és Szamuely Tibor terrorista utódai, voltak az üldözők. [Akasztani persze nem mindig lehet. Ám voltak, vannak egyéb módszerek is.]

Hamármost egy mai bőgatyás, aki legalább magyar nyelven ír és olvas, némi pénzmaggal a zsebében, betéved egy antikváriumba fölöttéb érdekes olvasnivalókra bukkanhat.

Így

jártam én is. Felfedeztem a pulton Naftali Kraus: "Az ősi forrás" c. könyvét [Fórum Rt. Könyvkiadó 1990]. Naftali "magyar" zsidó. Jelenleg Izraelben él és alkot. Személye és írásai becsesek lehetnek mind a hazai, mind az izraeli hitsorsosok körében. Erre utal, hogy a könyvhöz Dr. Schöner Alfréd [akkori] főrabbi és Shlomo Marom Izrael [akkori] nagykövete irtak előszót.

Naftali echte cionista - ennélfogva európai, sőt világszalon- képes. Alkotásai körül óriási a ricsaj. Az embernek kihullik a haja, mire a Gooogle-ban csak végigpásztázza a rája mutató linkeket.

Ő tehát nem kiírta magát az európai, illetve világirodalomból, mint nálunk és máshol a "szélsőségesek", hanem egyre mélyebben beleirja [fúrja] magát. Méltatlannak érzem magam arra, hogy munkásságát, életművét méltassam, meg nem is érek rá.

Emlitett művének egyik passzusát azonban idézem, majd kiderül, miért.

Közel 2000 éve gyászolja a zsidó nép a második Szentély pusztulását, amely egyuttal a zsidó állami lét két évezrednyi szünetelését vonta maga után. Áv hó 9-én pusztult el az első Szentély, Nebuchadnecár babiloniai király csapatai huzamos ostrom következ ménye- képpen, majd 70 évvel később Cyrus perzsa király [...] engedélyt a második Szentély felépitésére. Történelmi tanúságok szerint a második szentély idején is gyásznapként ülték meg ÁV hó 9-ét, majd amikor később Titusz római császár csapatai is ugyanezen napon foglalták el Jeruzsálemet és gyujtották fel a második Szentélyt, ez a nap végérvényesen a zsidóság nagy nemzeti gyásznapja lett.

Azóta mind a mai napig a zsidók világszerte böjttel és gyász zsolozsmák éneklésével emlékeznek meg a nagy pusztulásról [churbán], amely egyben kiinduló pontja is volt a nemzeti ujjászületésnek.

Hitelesnek

tünő anekdóta meséli el, hogy Napoleon, a francia császár egyszer Tsá Beáv [Áv 9] napján betévedt egy zsidó templomba, ahol csodál kozva szemlélte meg a földön ülő, gyertyafény mellett zokogó hangon siratóéneket gajdoló, zsidókat.

Mi ez? - kérdezte a világhóditó császár, akinek adjutánsai elmondták a zsidó nemzeti gyásznap történetét, jelenőségét, stb. Mikor történt ez? - tudakolta a császár, és amikor meghallotta, hogy egy közel 1800 évvel azelőtt lezajlott eseményt gyászolnak a zsidók, így kiáltott fel: most megértettem, mi a zsidóság fennmaradásának a titka. Egy nép, amely így tudja gyászolni évezredes tragédiáját, nincs elveszve. Ez a nép örökké él..."

[229. old.]

Eddig az írás.

Mi következne ebből?

Összeverődhetne

egy csupa gójokból álló csoport [talmudista szóhasználattal: csürhe]. Ennek tagjait az az eszme [a Talmud szerint téveszme] tartaná össze, hogy ők tulajdonképp nem a gyilkoskirály, de nem is egy német rablólovag, vagy egy róm. kath. püspökség keresztény jobbágyainak fattyai, hanem a honfoglaló Árpád fejedelem népe: szabad harcosok leszármazottai.

Aztán elkezdenének gajdolni. Hej regő rejtem! Hogy is esett Koppány felnégyelése, Thonuzóba élve eltemettetése? Ésatöbbi...

Aztán hörpölgetnének egy kis kumiszt és bekövetkezhetne a csoda, azaz a megvilágosodás. Lázadni kell, hiszen nyakukon lovagolnak a latrok örökösei. Pogánylázadás? Egy fenét. Magyarlázadás! Magyarlázadás minden, mindenki ellen ami és aki miatt "Árpád vére elfajúl". Forradalomról, fegyveres felkelésről lenne szó?

Hülyeség ez? Ha a magyar mondja és teszi, az! Ha viszont a zsidó mondja és teszi csodálatos hőstett.

Vegyünk példát a zsidó isten választott népéről, néhány apró eltéréssel, ill. elvi fenntartással.

A népnek tehát [gajdolva] gyászolnia kell, hogy örökké élhessen? Próbáljuk ki!

A gyászolás, a sírás "jó" dolog! Ezt az élettani jelenséget szokás összekapcsolni a katarzissal, mint lélektani jelenséggel.

"Freud híresebb, későbbi (1927), de többet is kritizált elmélete szerint, az agresszió a minden egyes emberen belül lakozó két ösztön összecsapásának kivetüléséből származik. A halálösztön - Tanatosz-elv -, mely az egyén ellen irányul, és voltaképp halálvágy, a konstruktívabb Erosszal összeütközve kifelé fordul, és erőszakban fejeződik ki. A bennünk lakozó bizonyos mennyiségű agresszív feszültséggel Freud szerint együtt kell élnünk, mert a civilizált társadalom erre kényszerít minket. Ha azonban az elfojtás túlságosan erős, az a pszichés egyensúly felborulásához vezet. Ebből egyetlen kivezető út adódik, és ez a harag kimutatása vagy az agresszió kiélése.

Az agresszió kiélését a felszabadulás érzete kíséri. Ezt a folyamatot nevezzük katarzis-elvnek. A későbbiekben látni fogjuk, hogy az agresszió csökkentéséről szóló modernebb elméletek komoly veszélyt látnak a katarzis-elvben, és igen károsnak tartják azokat a nevelői módszereket, amelyek az agresszió kiélésével próbálják csökkenteni az erőszakot. Ugyanakkor maga a katarzis-elv valamelyest meg is őrizte igazságtartamát. Az agresszió kiélése valóban okozhat megkönnyebbülést.

Az agresszió kiváltásának másik elmélete szerint a frusztráció az, ami agressziót okoz. Ennek is van némi freudi előzménye, ugyanis Freud első agresszió-elméletében az agresszió egy olyan ösztön, amelyet mindig egy külső frusztráció idéz elő. Freudnak ez az első elmélete vált időtállóbbá, azzal a különbséggel, hogy az agresszió ösztöneredetét sem igen hangsúlyozták már a későbbiekben."

[Zsolt Péter: "Az agresszió".]

Naftali könyvében minduntalan a Talmud bölcseiről áradozik. Ám legyen! De mivel magyarázható, hogy ezek a karizmatikus személyek sohasem veszik időben észre, hogy az őket "befogadó" nép mikor, miért válik "kirekesztővé".

Nyilvánvaló, hogy a jesivákban, a Talmudból, a rebbék ezt nem tudják kiolvasni, következésképp a mégoly szorgalmas nebulókat sem tudják az "életre" felkésziteni.

Nem hajlandók tudomásul venni, hogy a földet benépesitő, több mint hatmilliárd, "lélek" jelentős hányada hitetlen és több okból nincs is abban a helyzetben, hogy Jahve követőjévé váljék. De ha akarná se' tehetné, mert a szüntelenűl befogadást követelő választott nép - kirekesztő.

Aztán léteznek a nagy világvallások. Ezek többmilliárd "hívőt" tömöritenek és ráadásúl nem is hagyják magukat - a keresztények mintájára - judaizmussal fertőzni.

Végűl, de nem utolsó sorban, ott van az Iszlám félmilliárdnyi "hívővel". Ők azt mondják: La illah il Allah, azaz "Egy az isten, Allah és Mohamed az ő prófétája."

Velük, ellenük, mit terveznek a cionisták? Az amerikai légierő bombázni fogja az egyre militánsabb moszlim közösségeket? Mondjuk, London közepetáján? Ugyan!

Ha egy közösség a másokkal való emberi együttélés normáit ötezer éves történelme során nem volt képes - mert nem volt hajlandó - elsajátitani, harcolni kell ellene. Ha lehet, tollal; ha feltétlen muszály: fegyverrel.