Egy embernek elhagyta testét a lelke, de a szelleme közénk költözött - mindörökre.

Utolsó napjaiban egy testamentummal üzent a túlélőknek, azzal, amit Vörösmartynál jobban Ő sem fogalmazhatott  meg, csak élt vele. Gyerekkorában tanulta meg szórul szóra a Szózatot és ez a pár sor éltette őt, több mint ötvenöt év után is, Oroszország- ban, ahová parancsra vitték sokezer magyar embertársával bajtársával együtt.

Mindenki tudja, hogy a magyar katonáknak e háborúban is idegen érdekekért, a megválasztatott uraik parancsát kellett teljesítenie fejvesztés terhe mellett. Puskával a kezükben, kötelességük volt harcolni, ölni,  más nációk, ugyancsak ártatlan áldozatoknak szánt embertársait.
 

Istenem! Fohászom  és e rekviem szóljon nékik, érte, értük is és mindazon áldozatokért, akiket az Ismeretlen Katona  sírjánál emlékeinkben ápolunk.

Toma Andrásnak - ma már tudjuk- a Szózat hitet és reményt adott ott, ahol már, senki sem emlékezett rá, a közömbös történelem túlhaladta leírta Őt.
 
Hogyan tudta ezt túlélni Toma, aki a fohászokat, imákat, a meg nem osztható gyötrelmeket, amit csak a Teremtőnek tudott  könyörögve elmondani, több mint ötvenöt éven át az  ismeretlen földön, minden szerettétől elhagyatva reményt-vesztetten?

Hihetetlen, egyedülálló csoda, ami történt vele, mert ez az ártatlan ember könyörgései, imái meghallgattatak és a csoda megtörtént.!

 

A hír úgy szólt: "magyar hadifogoly él most is a távoli orosz földön egy idegszanatóriumba zárva ".
 

Mi magyarok nemcsak hogy felfogtuk, mint egyedülálló ritka esetet, de nagyon sokunk arcán a fájdalom és az öröm érzése volt látható, mert e más nációktól származó hír sokkolóan érintett bennünket.

Egy magyar ember, idegen földön, teljesen izolálva, ötvenöt év után is jelezni tudta a létezését ? Miként, hogyan ? Itt keveredett a csoda a valósággal, mert előbb 

vagy utóbb, akaratlanul is híre ment annak, hogy egy ember egy távoli orosz szanatóriumban, az elfekvő idegosztályon, az orosz nyelvbe rossz akcentussal  

magyar szavakat kever. Ílymódon 55 éven után is folytonosan jelezte nemzeti hovatartozását.

Ez a hír jutott el  Moszkvában a Magyar követségre, ahol hitetlenkedve ugyan, de értesítették kormányunkat. A magyar kormány, e hír nemzetközi súlyát is mérlegelve, azonnal kinevezte Dr.Vér András pszichológust és az ő vezetésével, vizsgáló bizottság utazott Toma Andráshoz.

A hír igaznak bizonyult. Iazolódott, hogy a mindmáig ott "tartózkodó" ember magyar hadifogoly.

 

Megjegyzem, a szovjet pártállamnak minderről tudnia kellett. Valószínű az akkori, vagy későbbi diktatórikus hatalom, már nem tudott  mit kezdeni ezzel a kint "felejtett" emberrel. Ha haza több évtizedes "késéssel" hazaküldik, ki tudta volna kiszámítani, hogy a világ közvéleménye, miként vélekedett volna erről az esetről, hiszen a Szovjetúnió nemzetközi szerződésben kötelezte magát, hogy 1948-ig minden nemzetiségű hadifoglyot hazakűld.

Azért zárták idegszanatóriumba, mert csak igy tudták izolálni (?). Gondolom,  továbbra is titok vette volna körül Toma Andrást, ha nem esik darabjaira a kommunista pártállam. De hát tudjuk hogy van ez: Isten malmai lassan, de őrölnek!

 

 A Jelcin kormány mosta kezeit, mondván, hogy erről senki nem tudott semmit és nagyon örülnek, hogy mindez kitudódott.

A gond ott van, hogy bocsánatkérés nem történt. A kártalanítás sem jutott eszébe senkinek az orosz utódállamban. Feltehetően úgy vélekedtek, örüljön Toma András, hogy mindez kitudódott  és köszönje meg az orosz és magyar kormánynak, hogy ilyen "gyorsan" és humánusan jártak el vele szemben, sőt még rehabilitálták is.

 

Hol van az emberi méltóság tiszteletben tartása, ami alapjoga minden embernek.

Ezt minkét kormány vezetői feledékenységből talán, de az erkölcsöt és a jómodort semmibe véve, csak álhumánus intézkedésekkel, a magasabb érdekek szem előtt

Kérdezem: az emberi jogok védelmére alakult nemzetközi bíróság miért nem figyelt fel erre a példanélküli jogtiprásra? Justítia felkent szolgái miért hallgatnak a mai napig is?

A magyar és  az orosz emberi jogok képviselői hol voltak, hol vannak? Pedig fennen hirdetik, hogy jogállamaikban felvállalják minden ártatlan ember érdekképviseletét!
 

A nemzetközi média sem firtatta jelentőségének megfelelően ezt az ügyet. Példának okáért - mondjuk - a szabad világ, az emberi méltóság őre, az USA, amelynek alkotmányában is rögzítve vannak az emberi jogok és azok hathatós védelme?

nem érezve, nem érzékeltetve sorstragédiáját. A fantáziátlan szenzáció hajhászás kerűlt előtérbe.

Ilyen hosszú ideig "hadifogságban" tartani egy teljesen ártatlan embert, aki soha nem vétkezett fogvatartója ellen, aljasság; hiszen alig tizenyolc évesen, 1945-ben mint civilt a nyirségben - ahol már rég nem voltak harcok - az orosz katonák belökték az összefogdosott emberek menetelő soraiba és elhúrcolták a "malenkij robot" hírhedt ürűgyén, a kollektív bűnösség, büntetés okán ill. "jogcímén".

Toma András esete még a Guines rekordok könyvében is egyedülálló és példa nélküli tétel lenne!

Mikor a szenzáció kirobbant - 2001-ben - a médiában megjelentek róla képek riportok. Nagy csinadrattával közvetítették a hazahozatalát. Mi nézők nem láttunk mást csak egy megöregedett embert, akinek hiányzott a fél lába és mankóval a kezében  botorkált. A kormányunk megbízottai a hirtelen kiutalt tolókocsiban tüntető együttérzéssel tologatták, e ritka "látványossságot".

Megkövetem mindazokat, akik e megjegyzésem nem érzik igaznak, de nékem mint nézőnek a hang vagy képi illetve a sajtóinformáció hitelesen igy közvetítette. Első mosolyát, csak akkor láttuk, amikor vértestvérével összeölekezett.

Könny még ekkor sem jelent meg e kőarcon, de érezhető volt, hogy valami kezd éledezni benne. Mindeddig csak mélabús tekintete beszélt.

A majdnem "kintfelejtett" magyar szavaiba beléivódott kettős akcentus és ez  sokszor nehezen érthetővé tette mondanivalóját. Egy riport alkalmával egy fás ligetben, az újságíró Vujity Tvrtko ült vele szemben, és két szót vetve a papírra mutatta azt Toma Andrásnak. Ekkor megtörtént a csoda! Ő azonnal felismerte a magyar írást és tisztán, érthetően elmondta Vörösmarty Szózatát "Hazádnak rendületnenül légy híve óh magyar."

A megdöbbenés erejével hasítottak akkor belém az általa elmondott verssorok. Diákkorom kötelező olvasványa volt e fennkölt vers, amelynek szavai a sokat szenvedett magyar ajkáról peregve mélyen meghatottak. Azt vettem észre, hogy Toma Andrással együtt mondom, zokogva és hebegve a verset, átélve ez ember sorstalan tagédiáját.

 

Talán három év múlva újra hírt adtak róla, hogy kórházban fekszik súlyos betegen. Később már halálhírét közölték.

Ez már aféle napihír volt. Azért egy végső csinadrarattával vettek tőle búcsút. Sírjánál a hivatal részéről a kiküldött "búcsúztató" beszédében természetesen nem említette, hogy a magyar nép holokausztjának egyik utolsó áldozata távozik.  

Mondják, hogy naptárába tett az utolsó bejegyzése, testamentuma, a következő.

     

 

Budapest 2004 ápr. 05.

                                                                                                    Oravecz  Mihály