Ajánlás.
Új szerkesztő társat üdvözölhetünk Oravecz Mihály személyében. Életszemlélete és stílusa némileg eltér a többiekétől. Felfogásom szerint a Honlap nem egy színsávot, hanem egy spektrumot foglal magában. Ennélfogva O.M. írásainak helye van a lapon. Elvem, hogy a cikkírókkal sohesem vitázom - a Honlapon. Ha beleírok egy adott cikkbe, mint jelen esetben is, csak a mondanivaló kiegészítését, színezését, netán továbbgondolását szolgálja.
A nézetek ütköztetésének helye a Vendégkönyv, vagy a Fórum. Hál' Istennek a Honlap már ezekkel is "büszkélkedhet". Egyik beírófelület sem moderált! Ez azt jelenti, hogy mindenki magát minősíti, amikor ír. A további minősítést az olvasókra bízom...
2006.01.22.
Sz. Gy.
* * *

"Hazádnak rendületlenül!"
Rekviem
†Toma Andrásért.
Egy embernek elhagyta testét a lelke, de a szelleme közénk költözött -
mindörökre.
Utolsó
napjaiban egy testamentummal üzent a túlélőknek, azzal, amit
Vörösmartynál
jobban Ő sem fogalmazhatott meg,
csak
élt vele. Gyerekkorában tanulta meg szórul szóra a Szózatot
és ez a pár
sor éltette őt, több mint ötvenöt év után is, Oroszország-
ban, ahová parancsra
vitték sokezer magyar embertársával bajtársával együtt.
Mindenki
tudja, hogy a magyar katonáknak e háborúban is idegen érdekekért, a
megválasztatott uraik parancsát kellett teljesítenie fejvesztés terhe mellett.
Puskával a kezükben, kötelességük volt harcolni, ölni, más nációk, ugyancsak ártatlan áldozatoknak
szánt embertársait.
Istenem! Fohászom és e rekviem szóljon
nékik, érte, értük is és mindazon áldozatokért, akiket az Ismeretlen Katona sírjánál emlékeinkben
ápolunk.
Toma Andrásnak -
ma már tudjuk- a Szózat
hitet és reményt adott ott, ahol már, senki sem emlékezett rá,
Hogyan tudta ezt túlélni Toma, aki a
fohászokat, imákat, a meg nem osztható gyötrelmeket, amit csak a Teremtőnek
tudott könyörögve elmondani, több
mint ötvenöt éven át az ismeretlen földön, minden szerettétől
elhagyatva reményt-vesztetten?
Hihetetlen,
egyedülálló csoda, ami történt vele, mert ez az ártatlan ember
könyörgései, imái meghallgattatak és a csoda
megtörtént.
A
hihetetlennek hitt hír először hozzánk eljutva, a döbbenet erejével hasított a
tudatunkig. Minden
ország hírszolgálata, rádiója és a televíziós csatornái egymást
előzve kürtölték
világgá ezt a "storyt".
A hír
úgy szólt: "magyar 
hadifogoly él most is a távoli orosz
földön egy idegszanatóriumba zárva ".
Mi magyarok nemcsak hogy felfogtuk, mint egyedülálló ritka esetet, de nagyon sokunk arcán a fájdalom és az öröm érzése volt látható, mert e más nációktól származó hír sokkolóan érintett bennünket.
Egy magyar ember, idegen földön, teljesen izolálva, ötvenöt év után is
jelezni tudta a létezését ?
vagy utóbb, akaratlanul is híre ment annak, hogy egy ember egy távoli orosz szanatóriumban, az elfekvő idegosztályon, az orosz nyelvbe rossz akcentussal
magyar szavakat kever. Ílymódon 55 éven után is folytonosan jelezte nemzeti hovatartozását.
Ez
a hír jutott el Moszkvában a Magyar
követségre, ahol hitetlenkedve ugyan, de értesítették kormányunkat.
A hír igaznak bizonyult. Iazolódott, hogy a mindmáig ott "tartózkodó" ember magyar hadifogoly.
Megjegyzem, a szovjet pártállamnak minderről tudnia kellett. Valószínű az akkori, vagy későbbi diktatórikus hatalom, már nem tudott mit kezdeni ezzel a kint "felejtett" emberrel. Ha haza több évtizedes "késéssel" hazaküldik, ki tudta volna kiszámítani, hogy a világ közvéleménye, miként vélekedett volna erről az esetről, hiszen a Szovjetúnió nemzetközi szerződésben kötelezte magát, hogy 1948-ig minden nemzetiségű hadifoglyot hazakűld.
Azért zárták idegszanatóriumba, mert csak igy tudták izolálni (?). Gondolom, továbbra is titok vette volna körül Toma Andrást, ha nem esik darabjaira a kommunista pártállam. De hát tudjuk hogy van ez: Isten malmai lassan, de őrölnek!
A Jelcin kormány mosta kezeit, mondván,
hogy erről senki nem tudott semmit és nagyon örülnek, hogy mindez
kitudódott.
A gond ott van, hogy bocsánatkérés nem történt. A kártalanítás sem jutott eszébe senkinek az orosz utódállamban. Feltehetően úgy vélekedtek, örüljön Toma András, hogy mindez kitudódott és köszönje meg az orosz és magyar kormánynak, hogy ilyen "gyorsan" és humánusan jártak el vele szemben, sőt még rehabilitálták is.
Sehol nem merült fel tehát az a kérdés magyar sem orosz kormány részéről, hogy egy embertől, akitől elvették úgyszólván az egész életét, hogy legalább bocsánatot kérjenek, ami minimum kijár bárkinek?
Hol van az emberi méltóság tiszteletben tartása, ami alapjoga minden embernek.
Ezt
minkét kormány vezetői feledékenységből talán, de
tartásával simították el az ügyet.
Kérdezem: az emberi jogok védelmére alakult nemzetközi bíróság miért nem figyelt fel erre a példanélküli jogtiprásra? Justítia felkent szolgái miért hallgatnak a mai napig is?
A magyar és az orosz emberi jogok képviselői hol voltak,
hol
vannak? Pedig fennen hirdetik, hogy jogállamaikban felvállalják
minden ártatlan ember érdekképviseletét!
A nemzetközi média sem firtatta jelentőségének megfelelően ezt az ügyet. Példának okáért - mondjuk - a szabad világ, az emberi méltóság őre, az USA, amelynek alkotmányában is rögzítve vannak az emberi jogok és azok hathatós védelme?
Toma András sorsa rövid életű "story" volt csupán. A nemzetközi média eleinte tolongott, ahogy ilyenkor szokás. Nyomon követte Toma András minden lépését;
nem érezve, nem érzékeltetve sorstragédiáját. A fantáziátlan szenzáció hajhászás kerűlt előtérbe.
Ilyen
hosszú ideig "hadifogságban"
tartani
egy teljesen ártatlan embert, aki soha nem vétkezett fogvatartója ellen, aljasság;
hiszen alig tizenyolc évesen, 1945-ben
mint civilt a nyirségben - ahol
már rég nem voltak harcok -
Toma András esete még a Guines rekordok könyvében is egyedülálló és példa nélküli tétel lenne!
Mikor a szenzáció kirobbant - 2001-ben - a médiában megjelentek róla képek riportok. Nagy csinadrattával közvetítették a hazahozatalát. Mi nézők nem láttunk mást csak egy megöregedett embert, akinek hiányzott a fél lába és mankóval a kezében botorkált. A kormányunk megbízottai a hirtelen kiutalt tolókocsiban tüntető együttérzéssel tologatták, e ritka "látványossságot".
Megkövetem mindazokat, akik e megjegyzésem nem érzik igaznak, de nékem mint nézőnek a hang vagy képi illetve a sajtóinformáció hitelesen igy közvetítette. Első mosolyát, csak akkor láttuk, amikor vértestvérével összeölekezett.
Könny
még ekkor sem jelent meg e kőarcon, de érezhető volt, hogy
valami kezd éledezni benne.
A
majdnem "kintfelejtett" magyar szavaiba beléivódott kettős akcentus
és ez sokszor nehezen érthetővé
tette mondanivalóját.
A megdöbbenés erejével hasítottak akkor belém az általa elmondott verssorok. Diákkorom kötelező olvasványa volt e fennkölt vers, amelynek szavai a sokat szenvedett magyar ajkáról peregve mélyen meghatottak. Azt vettem észre, hogy Toma Andrással együtt mondom, zokogva és hebegve a verset, átélve ez ember sorstalan tagédiáját.
Talán három év múlva újra hírt adtak róla, hogy kórházban fekszik súlyos betegen. Később már halálhírét közölték.
Ez már aféle napihír volt. Azért egy végső csinadrarattával vettek tőle búcsút. Sírjánál a hivatal részéről a kiküldött "búcsúztató" beszédében természetesen nem említette, hogy a magyar nép holokausztjának egyik utolsó áldozata távozik.
Toma Andráson, a sors ritka kegye folytán, beteljesűltek a Szózat további sorai is: "Bölcsőd az, s majdan sírod is, melly ápol, s eltakar." Mondhatni, Toma András szerencsés ember volt. Feltisztúlt elmével és magyarság tudattal, sorsával megbékélve, adta vissza lelkét teremtőjének és fáradt testét befogadta a Haza szent földje.
A
spártaiak
sírfelírata így szól.
"Itt
nyugszunk.Vándor!
Vidd hírűl a spártaiaknak:
Megcselekedtük,
amit
Megkövetelt a haza!"
Mondják, hogy naptárába tett az utolsó bejegyzése, testamentuma, a következő.
" Hazádnak rendületlenül
légy
híve, oh magyar!
"
E csendes, szelíd magyar igazi spártai jellem volt! Nyugodjék békében!
Budapest
2004 ápr. 05.
Oravecz
Mihály