Egy undorító ügy.

A "Demjanjuk affér".

Zas Lóránt összegyüjtött prózai írásaiból [1969 - 2005] a 191 - 202 oldakon olvasható az 1992. december 24-én írott tanul- mány (?), tudósitás (?), kórtörténet (?). A műfaji besorolást az olvasóra bízom. A fejezet az "Igazság?" címet viseli.

Mint jogász nem állhatom meg, hogy, meg- jegyzéseimmel fűszerezve, közre ne adjam e szerfölött tanulságos történetet.

Igaz a dolog nem tegnap történt, de ma is zajlik az "Utolsó Esély" hadművelet nyolcvanöt - kilencvenéves "háborús bűnösök" kézrekerítésére. Számukra tanulságos lehet az alábbi történet. Annál is inkább, mert a közelmultban ismét felbukkant a sajtó szennyes hullámaiból egy újabb Demjanjuk - kacsa feje.

De előbb olvassunk bele a könyvbe.          

 

A Polish German-American auto worker, Walus was targeted and accused falsely by Simon Wiesenthal to be a "Nazi War Criminal." Vilified by the U.S. media in a vicious campaign as the "Butcher of Kielce", Walus fought bravely against his tormentors of the Office of Special Investigations, also known as the U.S. "Nazi Hunters". He ultimately won his case against them in a costly appeals process but died after several massive heart attacks -- a bitter, financially ruined man. He refused to be buried on U.S. soil because he felt the country had betrayed and failed him. Zündel witness in the 1985 Great Holocaust Trial.           http://www.revisionists.com/revisionists/walus.html

 

 

Mások nem voltak ilyen szerencsések. Cherim Sobzokov, a Szovjetunióból 1955-ben menekült antikommunista, például, életével fizetett. 1977-ben azzal vádolták, hogy SS tisztként szadista gyilkosságokat követett el a táborokban. 7 évébe és szintén teljes vagyonába került önmaga tisztázása, hogy 1985. szeptember 7-én kocsijával együtt robbantsák fel. Ugyanezen a napon egy öregedõ emigránst, Elmars Sprogist, aki szintén nyomozati eljárás alatt volt, és akit szintén felmentettek, támadtak meg "ismeretlenek". Megmenekült, de szomszédját rokkanttá tette a robbanás. Mindkét ügyért azonnal "felelõsséget vállalt" az USA-ban legálisan máig is mûködõ militáns "Zsidó Védelmi Liga" [Jewis Defense League].

Eredetileg náci háborús bûnök ügyében az "Emigrációs és Állampolgársági Szolgálat" [INS] osztálya járt el, ami nem elégítette ki tökéletesen az ezekben az ügyekben még jobban eljárni akarók csoportját. A fordulópontot a Feodor Fedorenko eljárás okozta 1978-ban, amelyben az elõbb említett csoport az ügy sikeres befejezésével - és világgá kürtölésével! - elérte, hogy az INS helyett egy speciális csoport vegye át az ilyen természeti ügyek intézését. Fedorenkót ugyanis elítélték és kiadták a Szovjetuniónak, ahol 1988-ban ki is végezték.

 

Fedorenko's Fate John Demjanjuk was originally supposed to be deported to the Soviet Union where, as you know, the authorities make quick work of liquidating their "enemies." That's what happened to other "Nazi war criminals" from the United States, such as Karl Linnas and Fedor Fedorenko. While Fedorenko's case was on appeal, OSI chief Neal Sher met with the Ukrainian-born Fedorenko and told him: "Look, why don't you go back to your homeland. You've already been back several times." (That was true: he had a wife and a family there, and had returned several times since the war.) "This appeal will cost you a lot of money. Why don't you go back and spend the rest of your life with your family there?"

 

 

A Fedorenkó ügy diadala 1978-ban az SLU (Special Litigation Unit) életre hívásában csúcsosodott, amely az OSI közvetlen elõdje lett. Szorgalmazója, az akkori kongresszusi képviselõ, Joshua Eilberg volt, aki szentül hitte, hogy a Demjanjuk ügy sikerre vitele visszavonhatatlanul biztosítja majd a náci vadászatra juttatandó további összegek ki-nem-apadását. Eilberg, akkoriban Griffin Bell államügyészhez intézett levelében így nyilatkozott: "Szeretnélek erõsen ösztönözi arra, hogy helyezd a Demjanjuk ügy további vizsgálatának irányítását az SLU kezébe. Káros lenne számunkra még egy ügy elvesztése." Érdekes utólag megjegyezni Eilberg-rõl, hogy nemcsak zsidó ügyek kijárója volt, hanem közönséges bûnözõ is, aki szolgálatait mindig a legjobban fizetõknek ajánlotta fel. Nemcsak zsidó körökbõl szerzett százezreket, hanem 35 ezer dollárt a Hahneman Egészségügyi Intézettõl is elfogadott egy 14,5 millió dolláros támogatás kijárásáért. Az utóbbiért (!) végül az amerikai törvényhozás elítélte és az Amerikai Kongresszus képviselõinek testületébõl is menesztette.

A vád képviselõje Demjanjuk ellen mindvégig az a Martin Mendelsohn volt az INS-tõl, aki késõbb az SLU egyik vezetõje majd az OSI igazgatója lett. Jelenleg ez az Úr a Los Angeles-i Simon Wiesenthal Központ hivatalos tanácsadója.

Az INS felfedezte, hogy Demjanjuk nem lengyel származású, aki menekült-táborokban töltötte éveit, ahogy azt az emigrációs hatóságok tanúsították 1952-ben. A vallomás, hogy ukrán volt, aki a Vörös Hadseregben szolgált és fogolyként került Lengyelországba, nem elégíthette ki Mendelsohnt. Hõsünknek náci háborús bûnös kellett, még akkor is, ha a levegõben kellett is megszületnie, hiszen az újonnan kreált SLU további létezésérõl volt szó. A név azonossága segített, ha bizonyíték hiányzott is a Trawniki-i tartózkodásról. Az Iván Demjanjuk év csak a "Rettenetes Iván"-t rejthette, a brutális ukrajnai õrt, aki Treblinkában zsidókat kínzott és gyilkolt halomra. Rettenetes Ivánt elfogni nagyszerû trófea lenne az SLU falán.

Mendelsohn a Szovjetunióhoz fordult,azokhoz, akik a horgot felgilisztázták, a KGB atyamestereihez, immár társaihoz is a nagy halászatban. És most, meglepetésre, a szovjet segítség megérkezett. 100 oldal vallomás jött az 1944 és 1961-es esztendõk sorából, 21 olyan õrtõl, akik együtt dolgoztak Ivánnal, a "rettenetes"-sel, és jól ismerték õt. Mendelsohn szerencsétlenségére egy kép is érkezett Rettenetes Iván-t azonosítva - és a kép azt bizonyította, hogy a hírhedt õr személye Iván Marczenkó-t rejtette és nem Demjanjuk-ot. A vallomások egyöntetûen azt bizonyították, hogy a treblinkai Rettenetes Iván magas volt, sötét hajú-, barnás arcbõrû és forradás csúfította arca és nyaka jobboldalát. A mi Ivánunk viszont középtermetû, szõke, kékszemû, forradás nélkül természetesen. Tehát összegezve: a fénykép és a vallomások azt bizonyították, hogy Demjanjuk nem azonos Marczenkó-val, így Rettenetes Iván-nal sem. Az ügy itt véget érhetett volna. Ha.. Ha Mendelsohn és fanatikus társai engedték volna. Azonban a Szovjetunióból érkezett iratokat elrejtették a külvilág elõl: 12 évig, amíg 1991 elején a család ösztönzésére Demjanjuk védõügyvédje a Szovjetunióba repült. De vegyük sorjában az eseményeket!

Az SLU, ami 1979-ben OSI-vá "emelkedett", tovább szorgalmazta Demjanjuk amerikai állampolgárságától való megfosztását. 1981-ben ez sikerrel is járt. Egy elõre fabrikált vallomásra, egy volt Treblinka-i náci õr "bizonyítékai"-ra Demjanjuk-ot megfosztották állampolgárságától. A Mendelsohn saját kezûleg választotta OSI ügyész, az ambíciózus Moscowitz fanatikus hévvel csatázott tovább, 40 tanút állított, akik eskü alatt vallották Demjanjuk azonosságát Rettenetes Iván-nal. A bíróság 36 "vallót" elutasított, 3-at kétségbe vont és végül hosszas viták után csak egyet fogadott el. Ki is volt ez az egy? Otto Horn, az egykori Treblinkai-i náci õr.

A bírósági iratokból kiderült, hogy Moscowitz és még két OSI nyomozó videóra vette Horn vallomását, amelyben azonosítja Demjanjuk-ot Rettenetes Iván-nal. Ugyanakkor az OSI "belsõ" riportjai arról tanúskodnak, hogy a Moscowitz-zal együtt nyomozó két OSI tisztségviselõ, Garand és Dougherty azt jelentették, hogy Horn hazudott. Ezeket az "elhallgatott" riportokat is évekkel késõbb fedezik fel az OSI szemét-telepén.
A Neten fellelhető az u.n.  "Nizkor Projekt", amely szószerint tartalmazza a koncepciós eljárás kihallgatási jegyzőkönyveit. [A logo-ról oda lehet ugrani.]

 

Mit is tanúsítottak ezek a riportok? Hornnak elõször nyolc, a húszas éveikben járó férfi fényképeit mutatták, amelyek közül egy Demjanjuk-ot ábrázolta. Horn egyiket sem azonosította. Ezeket a fényképeket az asztal oldalára helyezték, tetejükön Demjanjuk fényképével Otto Horn-ot célozva. Majd újabb nyolc felvételt mutattak a volt náci õrnek, most már a negyvenes éveikben járó férfiakról. Természetesen Horn most sem azonosított. Majd Moscowitz ösztönzésére õrünk kijelentette, hogy Demjanjuk a Rettenetes Iván. majd ismételt Moscowitz "segítséggel" megszületett a bíróságnak már szigorúan "vágott" felvétel és vallomás: Demjanjuk a bûnös. Azaz. A videó felvételen Horn már azonnal azonosítja Demjanjuk-ot, a fényképek elsõ csoportjából. Majd a második csoportot helyezik Horn elé, az elsõt eltávolítják a kamerától és borítékba helyezik. A koronatanú most azonosít a második csoportból is. Modern filmtechnológia! Azóta Horn a perdöntõ tanú Izraelben is.

Egy másik, akkoriban döntõnek látszó tény, hogy Demjanjuk, édesanyja nevét Marczenkó-nak jelölte az emigrációs kérdõíveken. Az ügyész ezt úgy értelmezte, hogy Demjanjuk ezt használta már a Treblinka-i táborban is. Évekkel késõbb az is kiderült, hogy Demjanjuk édesanyja neve valójában Tabachuk volt, amit Demjanjuk elfelejtve, Marczenkó-ként jelölt - lévén ez annyira gyakori név Ukrajnában, mint Amerikában a Smith. Demjanjuk-ot letartóztatták, megfosztották állampolgárságától és 1986-ban Izraelbe deportálták.

Mekkora diadala volt ez az amerikai igazság- szolgáltatásnak, egy darabig...         

A tárgyalás Izraelben 1987 februárban kezdõdik. Az emberiség, a zsidóság, az elítélt emberek elleni és háborús bûnökkel vádolják - a vádpontok mindegyike az 1950-es "Náci é Náci Együttmûködõket Büntetõ Törvény" értelmében: halál! Az egyedüli személy, akit eddig ezzel vádoltak itt: Adolf Eichman volt. Az izraeli ügyészség öt szemtanút vonultat fel. Az elsõ természetesen Otto Horn. A második Pinchas: Epstein, aki évekkel ezelõtt azt vallotta, hogy annak a csoportnak volt a tagja, akik a Treblinka felszabadítását megelõzõ zûrzavarban ásókkal verték agyon Rettenetes Iván-t. Persze, most megmásítva elõzõ vallomását, kijelenti, hogy akkor tévedett és Demjanjukban határozottan felismeri "Iván"-t.

1988. április 18-án a bíróság Demjanjuk-ot mindegyik vádpontban bûnösnek nyilvánítja és halálra ítéli. A bíróság határozatában a szemtanúk vallomására, a Trawniki-i személyi igazolványra és arra hivatkozik, hogy Demjanjuk hamis alibit bizonyított és hazudott. Egy szó sincs arról, hogy volt-e Treblinkában. Amikor a bírók az ügyészt arról kérdezik, hogy miért nem volt a vádban Treblinkára vonatkoz- tatás, az arrogáns felelet a következõ: "Ezzel késõbb foglalko- zom." A bírákat éljenzik a halálos ítélet kimondásakor, a védõügyvédet, Yoram Sheffel-t hangosan átkozzák, õsrégi héber énekeket énekelnek, táncolnak és üvöltöznek. Igazság?

 

Ez a "hangulatkép" a Szálasi tárgyalásra is ráillene...

A védelem fellebbez. Az újságok egyoldalú állásfoglalását okolja, lincselési atmoszféráról beszél, amelyben izraeli politikusok nyíltan Demjanjuk ellen "lázítanak", és arról, hogy a szemtanúk nagy része nem azonosította Demjanjuk-ot Iván-nal. Egy pár hónappal késõbb az egyik védõ öngyilkos lesz, "leveti" magát egy épület tetejérõl Jeruzsálemben. Két nappalkésõbb, temetésén, Demjanjuk fõvédõjét, Sheffel-t támadja meg egy holocaust-túlélõ, savat öntve arcába. És az izraeli bíróság majdnem öt évig halasztja a fellebbezési tárgyalást. "Olyan embert tartóztattak le, aki nem az igazi - tudnak errõl, de nem tudják, mit is csináljanak vele" - mondogatják egyesek. És a világ? Hallgatásba burkolózik. Persze, kivétel mindig akad. Beszéljünk talán errõl is!

Ahogy bizonyossá vált a Demjanjuk család számára, hogy az igazság segítség nélkül nem kerül felszínre, az Amerikai Kongresszushoz fordultak. A három Cleveland-hez illetékes Ohió-i államférfihez. Glenn szenátor, az egykori háborús hõs és asztronauta, elutasította a segítséget. Kollégája, Metzenbaum is, aki állandóan a polgárok jogairól beszél, azonnal hátat fordított. Edward Feighan képviselõ pedig egyenesen fizikai erõszakot alkalmaztatva dobatta ki hivatalából a segítségéért esedezõ Demjanjuk családot. A család azonban nem adta fel a harcot. Hatszor körlevélben fordultak minden szenátorhoz és képviselõhöz. A címzettek 8 százaléka nem is válaszolt. A maradék 2 százalék visszadobta az ügyet az elõbb említett Ohio-i államférfi hivatalába.

Egy ember azért akadt, aki valamelyes biztatást adott válaszában: James Traficant képviselõ. Persze kijelentette, hogy nem segít, ha Demjanjuk valójában õr volt. Demjanjuk veje, a volt helyi seriff közbelépett. Kijelentette Traficant képviselõnek, hogy a bírósági eljárás legalitása megkérdõjelezhetõ. Miért? A volt seriffhez, Nishnik-hez névtelenül feladott csomagok érkeztek. Ezekbõl a csomagokból az igazságügyi szervek által szemétbe hajított dokumentumok egy része került elõ. A polgári jogokat szemmel kísérõ csoport - állandóan kutatva az "értékes" szemét között - fedezte fel a perdöntõnek látszó, Demjanjuk ellenes "összeesküvés" adatait. Traficant képviselõt meggyõzték ezek a dokumentumok és rögtön látta, hogy az OSI becstelen és illegális manõverérõl van szó. Felfegyverezve az elõkerült, már piszkos és tépett iratokkal, az Információ Szabadsága [Freedom of Information] törvény alapján adatokért "bombázta" a kormány illetékes szerveit. Az Igazságügyi Minisztérium nem volt hajlandó közremûködni, de különféle helyekrõl olyan újabb adatok érkeztek, melyek kétséget kizárva bizonyították az OSI összeesküvését Demjanjuk ellen. Ezek a dokumentumok azt is elárulták, hogy az OSI fõnöke, Neal Sher, izraeli hivatal- nokokkal tárgyalta meg a Demjanjuk elleni manõverek minden részletét jó elõre.

Természetesen az OSI elutasította a közremûködést ismét, és erõvel akadályozta a vizsgálatot. A további nyomozás információk özönét eredményezte, de sohasem az OSI-tól. Az egyik minisztérium például kiszolgáltatta a Mendelsohn részére a Szovjetunióból érkezõ faxot, amely a KGB 100 oldalas kihallgatási dokumentációjára utalva bizonyítja, hogy az OSI 1978 óta tudott már Demjanjuk ártatlanságáról.

1990 májusában Traficant egy West Richards nevû nyomozót küld Lengyelországba, hogy újabb adatokat szerezzen Demjanjuk múltjával kapcsolatban. Miután Richards információk ezreit vizsgálja át, rájön, hogy a lengyelek a fontosakat visszatartják. Mostanában derült csak ki, hogy a KGB közbelépett: olyan adatok ne kerüljenek napfényre, melyek Demjanjuk ártatlanságát bizonyítják. Mégis, a nyomozó útja eredményes volt. Sikerült kapcsolatba kerülnie az Ukrán Parlament egyik tagjával, Alexander Yemetz- zel, aki segítséget nyújtott a 100 oldalas Treblinkai KGB kihallgatási jegyzõ- könyv megkerítésében. Ugyanennek a példányát tíz ével ezelõtt Mendelsohn eltüntette, egy egy másik példányát megmutatták Nishnik-nek is Kijevben, az ukrán fõvárosban, 1990 decemberében. Nishnik visszarepült azonnal Amerikába az örömhírrel, majd újból Kijevbe utazott az adatokat feldolgozni. Újabb meglepetés érte: a dokumentáció újból eltûnt! Mi történt? A KGB-hez az izraeli ügyészségtõl kérés érkezett közben, hogy az iratokat át akarják nézni. A szovjet titkosrendõrség azonnal elõzékenyen teljesítette ezt a kérést és a kérdéses paksamétát Moszkvába szállították. Ott az izraeliek 1991 áprilisában vették kézhez és négy hónapi tanulmányozás után az okiratok közül csak Demjanjuk éhségsztrájkkal való fenyegetõzéseit juttatták a védõügyvédek kezébe.

Traficant képviselõ vizsgálatai alatt Richards többször érintkezett a szovjet követség embereivel, ami ez esetben természetes. Az FBI Traficant nyomában volt mindvégig, és a nemzetbiztonság nevében elszámoltatta minden lépésükrõl. És itt felmerül egy fontos kérdés. Ki állt mindezek mögött? A nyomok Dick Thornburgh volt államügyész felé mutatnak, aki már több piszkos ügyben - Inslaw. a PanAm 103 bombázása, a BCCI botrány stb. - a "furcsa játékos" szerepét töltötte be.

A képen úgy néz ki ez a köcsög, mintha ember volna...

Lehetséges, hogy az FBI a Traficant vizsgálat eredményes ségét figyelõ aktivitása az OSI és az Igazságügyi Minisztérium fedezését szolgálja? Meg akarják félemlíteni a képviselõt?

Ed Nishnik, a volt seriff, Demjanjuk veje, annak ellenére, hogy izraeli bíróság mondta ki a halálos ítéletet, nem az izraelieket hibáztatja. A bûnös szerinte az amerikai kormány egyik ügynöksége, az OSI, amely "nemzeti becstelenségre kényszerítette Izraelt". Könnyű Katát táncba vinni...

 

Persze a bûnösség kérdésében az OSI nem marad egyedül.  Felsorakoznak mellé szenátorok és képviselõk, újság-, televízió- és rádióriporterek, akik "feszítsétek meg"-et kiáltottak kórusban, és most nem merik bevallani, hogy tévedtek. És azt a Buchanan-t, aki immár republikánus elnökjelöltként még televíziós kommentátor korában annak az ukrán csoportnak adott igazat, amely Demjanjuk-ot "amerikai Dreyfus"-nak nevezte, támadják továbbra is rendületlenül. Igazság? Kiderül. E sorok írójának még gyermekkorában visszhangzott a kiáltás a világ minden részérõl: "igazságot a Rosenberg házaspárnak!" És az igazság - nem úgy, ahogy az üldözõk elképzelték - kiderült: bûnösök voltak. De ki kiált ma Demjanjuk-ért? 

1991. december 24-én a Demjanjuk ügyrõl írt elsõ cikkem befejezõ részében feltettem a kérdést: "Ki kiált ma Demjanjukért?"  Az akkori kérdésre most válasz érkezett, de nem azoknak a szájából, akikhez intéztem. Mert a keresztény világ, sarokba szorítva és gyáván, leírta és elfelejtette már az egykori ukrajnai földmûvelõt, akit "Rettenetes Iván"-ként, mint a treblinkai zsidó nõk és gyermekek gyilkosát tartóztatták le, majd Amerikából kitolon colva, Izraelben halálra is ítélték. Az ártatlanságában talán a kivételesek között hívõ és ügyében szót emelõ amerikai elnökjelölt Buchanant természetesen nem választották elnökké, aláírásokat sem gyûjtött senki kiszabadításáért, mint egykor a Rosenberg házaspárért, ima sem szólt nyilvánosan, harang sem kondult. De., és ezért a de-ért most, 1992 Karácso nyán meghajtom fejemet egy magyar származású zsidó emléke elõtt, akit Herzl Tivadarnak hívtak, mert a róla elnevezett alapítvány publikálta havi folyóirat, a "Midstream" két oldalas cikke ma ugyanúgy igazságot követel Demjanjuknak, mint ahogy én azt egy évvel ezelõtt tettem. Hogyan is ír errõl a szerzõ, C.C. Aronsfeld a bevezetõben?

"Majdnem száz éve történt Dreyfus kapitány világhíres pere, akit a francia hadsereg zsidó származású vezérkari tisztjeként vádoltak azzal, hogy adatokat szolgáltatott ki a szembenálló félnek, Németországnak. Egyedüli védelme a patetikus, helyzetén aligha változtatható "ártatlan vagyok" volt." Majd így folytatja Aronsfeld: "Dreyfus ügyének emléke újjászületett, ellentétként az akkorinak, az ukrajnai Demjanjuk János perében."

Akkoriban a zsidóság világszerte antiszemitizmust emlegetett, azóta is, ha méltatlanul, vagy méltányosan bántódás éri õket, Dreyfusra hivatkoznak. A Rosenberg ügyben is visszhangzott sokáig a hasonlítás. Miért van az, hogy az ellentétes póluson, egy keresztényt ért igazságtalansággal szemben nem szólal meg az "antikeresztény" szólam, sem Zsidó, sem keresztény részrõl?

Aronsfeld feltételez valamit, és ez a feltételezés logikájában kristálytiszta. Kijelenti, hogy a treblinkai kegyetlen táborõrnek hitt Demjanjuk bírósági eljárása 14 hónapig tartott. Az elítélt fellebbezésébõl következõ huzavona immár ötödik esztendejében jár, azaz több mint háromszorosában az eredeti vádemelési és ítélethozatali ügynek. A szokatlan késedelem miatt kijelenti: "azzal a helyes feltételezéssel kell élni, hogy amennyiben a vádlott bûnössége kétségen kívül és megfelelõ idõn belül nem bizonyítható, valószínû, hogy hiba történt már a tárgyalás kezdetén."

Aronsfeld szerint az Izraeli Legfelsõbb Bíróság bírái kegyetlen dilemma elõtt állanak: "vagy véglegesen elítélik Demjanjukot - lelkiismeretük ellenére - és egy nap szembe kell nézzenek a következményekkel, vagy szabadon engedik az ártatlant - lelkiismeretük szerint - és szembenéznek azzal a világon áthullámzó elégedettséggel, a népszerû kifejezés a halálos ítélet kimondásakor, 1988-ban már egyszer megnyilvánult jeleivel. ölelkezéssel, éljenzéssel és tánccal zsúfolt tárgyalóteremben." Az elõbbi idézet Aronsfeld véleménye: feltétel az érzelmi retorzióra. Lesz-e ilyen, ha esetleg Demjanjukot szabadon engedik? Kétlem. Mi évtizedek óta csak sebeinket nyalogatjuk, a médiák és a "törvény" belénk sulykolta "bûntudatunk" képtelen már a kiállásra.

Az angol szerzõ nem tud ellenállni, hogy az ez ügybeni szenzáció-királyt, Alan Dershowitz-ot ki ne oktassa. "A Harvard Egyetem jogi fakultásának professzora meg volt gyõzõdve arról, hogy az SS kiképezte tömeggyilkos elleni bizonyítékok elsöprõek." Persze Dershowitz szerint a mindent bevalló, Amerikában kémkedett és elítélt izraeli kém, Jonathan Pollard is a zsidó nép hõse. És ha Robert Maxwell telavivi temetését is végigélveztük a képernyõn, kétségtelen, hogy a 20. század egyik "pénzügyi" és sajtó-szélhámosának ott kijáró tiszteletadás megkérdõjelez bennünk, még gondolkodókban, mindent, amit az általános igazságról tanultunk, vagy álmodoztunk csak életünkben.

Aronsfeld hisz abban, hogy elérkezett az idõ a döntésre Demjanjuk sorsának ügyében. És így "perel": Izraelben a megalapozatlan végzést nem orvosolják, az ellene felszólalókat pedig szájkosarazzák". Elítéli az Izraelen kívüli zsidók hallgatását is ebben a "sötét és félelmetes ügyben", és példákat hoz fel az angol zsidóság jeleseinek kitérõ és szinte félénk megnyilvánulásaival is, t.i., hogy ne "kelljen" foglalkozniuk az esettel. De "a jeruzsálemi pincékben hagyott férfi sorsa nincs elfelejtve" - jelenti ki Aronsfeld. Valójában, Demjanjuk szerencséjére a 6-os számú Fellebbezési Bíróság Cincinnati-ban a tárgyalás újrafelvételére vállalkozott, annak ellenére, hogy kettõs problémával néznek szemben. Aronsfeld a londoni Daily Telegraph mostanában megjelent cikkébõl idéz:

"Az izraeli hatóságok számára kellemetlen politikai fiaskó lenne a feltételezett SS õr szabadlábra helyezése, annál is inkább, hogy nyilvános tárgyalásokon tömeggyilkosként azonosították. Az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának helyzete is azonos az izraeli szervekkel, hiszen a feltételezhetõen elhallgatott bizonyítékok már régen tisztázhatták volna Demjanjukot. sokan jobban szeretnék, ha a már egészségében megrendült 72 éves Cleveland-i volt autógyári munkás meghalna a fellebbezési tárgyalások alatt, semmint hogy bevallják, tévedtek és vállalják a következményeket."

A botrány folyamatának idõtartama az amerikai bíróság mostani vizsgálatától függ. Ahogy már egy évvel ezelõtt is világos volt, az OSI egykori ügyésze szerint az osztály eleve hibásan vádolta Demjanjukot. A bizonyíték túlságosan ellentmondásos volt - jelentette ki George Parker a vizsgálatot folytató szövetségi bíró elõtt. Parker ezt már az ügy felvételénél is feltételezte, de észrevételeit az OSI "túlbuzgó" ügyvédjei figyelembe sem vették: "Már akkor sem hittem, hogy õ volt a Rettenetes Iván!"

Az ügy összegezésére a másik akkori ügyész, Martin Mendelsohn tanúvallomása lehetne a mérvadó, aki szerint az Igazságügyi Minisztérium a Kongresszus és a zsidó lobbi utasításait követhette, azaz, minél több egykori nácit bíróság elé állítani Izraelben. Igazság? A bekötött szemû Justitia.

1992. december 24.

 

 

* * *

Happy end, avagy "itt a vége - fuss el véle", mondhatnók. De nem mondhatjuk. Az ügy újabb "fodrokat" vet. A logo szövegéből a "premier" kifejezés érthető. A "tv" jelentését is kapiskáljuk. Hát az "m"? El se' hinnék: "magyart" jelent. Nos ezen orgánum Honlapján jelent meg az ujlipótvárosi kuglóf mellé az örvendetes hír - Demjanjukról természetesen.

 

 

A hirado.hu/MTI - ezek szerint - rá se' baszik arra, hogy Demjanjukot az Izraeli Legfelsőbb Bíróság jogerősen felmentette, azon apróság miatt, hogy nem azonos "Rettegett Ivánnal". Fejére önti az éjjeli edény teljes tartalmát, ismét. Nesze neked személyiségi jog, nesze neked ártatlanság vélelme!

 

Érdemes megfigyelni a szöveget.

 

"Az újabb eljárást 2002-ben egy, az amerikai igazságügyi minisztérium által a nyilvánosság elé nem tárt bizonyítékra hivatkozással indították meg, amely szerint Demjanjuk 'mégis' fegyveres őr volt a sobobori, a majdaneki és a flossenburgi koncentrációs tábor(ok)ban."

 

Tessenek mondani: meddig húzza még ez a liberális demokrácia?

 

Továbbá: hogyan viszonyuljunk az "Utolsó Esély" ránk uszított kopóihoz?

 

Már korábban hivatkoztam rá, hogy a horvát usztasák és jelenkori követőik nyilatkoztak: ha az "Utolsó Esély" keretében egyetlen horvátnak is baja esik, kiírtják az összes horvátországi zsidót. Hőzöngésnek tűnik, de egyszer már megtették... Tartani lehet tőle, az "Itzig! Nem jutsz el Auschwitzig" rigmust ők nem csupán a futballmeccsek lelátóiról kivánják skandálni.

 

Hogyan vélekedjünk a dologról mi többiek, akik eddig nem jártunk a Fradi meccsekre ordítozni?

 

A gyilkosok mindenesetre köztünk járnak!

2006.07.08

 

Sz. Gy.