TÁLTOS ÉNEK

[In memoriam Mécs László]

Az idegenség, az izmokat lázító

téboly, a nem-volt és nem-lesz

egyetértés a földdel, hogy emlőnek

emeljed a porból kiszakadtat,

a kövek között búvót, patakokban

megmerített eleiddel a sorsot,

lélegezzél, indának hajítottad

a messzehangzót, paripának a

táltosok könyörgését, a holdat,

akik szemeikkel vernek és

igazítanak a távolból, zengő

szavaikban az élet, a feltámasztás

genezise, az érthetetlen, grádicsok

és hegyiutak panaszával,

himnuszaikban a visszatérők

és eltávozottak, himnuszaikban

a vetések és a szénaboglyák,

áldást osztanak a fapalánkok,

esőt érlel a felleg, bársonyos

esőt harmadnapra, dicsérjed

a fáradtat, aki csontos

vágyakozását adta a fiaknak

örökül, gabalyodjon, görögjön,

sokasodjon, ízlelem, soha-

látott évek és énekek

terelője, sziklákat hegyekké

emelő, Te, most tudom, hogy naggyá

akaratodban emelkedik

ez a nép, nemesebbé a

napok delelőjén, Jézusaiban

áldott, Máriáiban asszonnyá

érlelt, cselekedeteiben

fennenhangzó emberek közössége:

nemzet.

Szász [Zas] Lóránt.