Magamról és másokról.

Egy eretnek vallomásai. 
 

A dolog úgy kezdõdött 1942 tájékán, hogy apám kint harcolt a Donnál az oroszok ellen, mikor én megszülettem. Aztán vonatot cserélt egy éjjel. Leugrott néhány fogolytársával a Szibériába induló luxusvonatról és felkapaszkodtak egy másikra. Alig negyven kiló volt, mikor hazaérkezett. Túlélte egy maradandó betegséggel. Aztán mesélni kezdett. Fiam ne higgy ezeknek a szemeteknek. Ezt megfogadtam és tovább folytatom az ő "meséit".
 

Az ötvenes években éhesek voltunk. Elszedtek tölünk mindent. Aztán megenyhült egy kissé a Sztalin halálával, de hamarosan jött 1956. A tszcs [tovább-szolgáló-cselédség]-bõl kiugrott parasztokat gumi- bottal terelték vissza megint a lenini útra. Leérettségiztem a szarvasi Tessedik Sámuel Mezõgazdasági Technikumban. Egyáltalán nem érdekelt ez a pálya, de azt mondták,hogy most ennek van jövõje. Lett is a mellékelt ábra szerint. Nemsokára behivtak a kétéves sorkatonai szolgálatra. Reménykedtem, hogy majd az osztrák határra visznek. Nem úgy lett. Már akkor tervezgettem,hogy lelépek. Az útleveleket nem nagyon osztogatták azokban az idõkben fiataloknak. Ez nem jelentett túl nagy akadályt számomra. Hercegszántónál illegálisan átszöktem Jugoszláviába a leszerelésem után. Majd Ausztria felé vettem az irányt. Késöbb derült ki,hogy rosszúl rajzolták a nálam levõ térképet, mert azt hittem,hogy már odaát vagyok.

Tévedtem... Tito partizánjai elkaptak, harminc méterre a szabad földtõl. Visszaadtak Rédicsnél az elvtársaknak és ettõl az idõtõl kezdve csupa elit katonatiszt lett a játszópajtásom. Kihallgatás,helyszini szemle stb. Megérne az egész egy kis regényt. A”sértett fél” a kiskuhalasi határõrség volt,mert az õ területükön hagytam el az országot. Itt találkoztam a moson- magyaróvári sortüzes Dudással, aki akkor már határõr laktanyaparancsnokká lett elõléptetve Kádár által, érdemeinek az elismerése mellett, mert lekaszaboltak '56-ban vagy 160 fegyvertelen civilt. Szóval ebbõl a fenegyerek csapatból valaki azzal a jótanáccsal látott el, hogy ha még egyszer elkapnak, akkor nem élem túl. Azóta allergiás vagyok az ezredesekre.
 

Néhány hónap börtönt kaptam és diszkriminációt a javából a munkahelyeken. Elvégeztem a Kõolaj és Gázipari Technikumot, majd olaj és gáz után kutatgat- tam az Alföldön. Késöbb benzint finomitottam a szeged-algyõi gázüzemben. Vágyakozni kezdtem egy nyugati útlevél után, de a válasz minden esetben ez volt: "az ön kiutazása sérti a közrendet.” Végre 1984-ben, regényes körülmények között, kaptam egyet.
 

Svédország, Stockholm következett. Marakodó magyarok a Magyar Házban. Az azóta megboldogult Józsa Pista bátyám egyszer azt kérdezte: "tudod, kik írták a Bibliát"? Nem tudtam sajnos, hívõ katolikus létemre. Kaptam töle könyveket és utána napokat töltöttem a városi könyvtárban. Az eredmény az lett, hogy a stockholmi Szt. Eugénia Plébánia kizárt a hitgyülekezetbõl, irásban. Ha kicsit korábban történik mindez, akkor valószinüleg megperzselnek, mint egy disznót a templom elötti téren az eretnekeknek kijáró büntetésként. Azóta nemcsak az ezredesekre, hanem a hazug és megátalkodott papságra is allergiás vagyok. Megrögzött lettem elvtársak, megrögzött. Lehetne ezen segiteni? Biztos,hogy lehetne,de nem akarok változni a jóistennek sem.
 

Egyszer írtam kiutazásomról az Új Hidfõt szerkesztõ Fiala Ferencnek. Közölte írásomat és újakat kért. Azóta megszakitás nélkül mondom a magamét Arany János szellemében különbözõ lapokban

                                ”Ha késõn,ha csonkán,ha senkinek,Írjad!”
 

Itt a hüvös északon mint üzemtechnikus dolgozom a szinházak és múzeumok környékén.

Várom "kisnyugdijazásomat"; Magyarország levételét a keresztrõl és feltámadását.

                                                                                       Stockholm, 2005.december 17

                                                                                                                       Timár Imre