A Magyar Charta

Tervezet.

[Második változat.]

Előszó. 

A Charta második változata új címet kap.  A „nemzetit” a „magyar” előtag váltja fel. Továbbá, az elődjétől eltérő formában kerül szerkesztésre. Ez a változat, eltérő karakterszínekkel,  együtt tartalmaz majd
1.) normatív szövegeket,-
2.) kommentárokat,-
3.) polemizáló szövegrészeket.  

A tervezet ugyanis csak akkor felelhet meg rendeltetésének, ha számol a múlttal,- értékelést ad a jelenről,- perspektívákat vázol a jövőről, és javaslatokat, terveket is tartalmaz a tennivalókra nézve. Ez a feladat nyilvánvaló módon meghaladja a szerkesztő képességeit, lehetőségeit. A cél elérése többek közreműködését igényli. Ezért kap a szöveg feltölthető keretformát. 

Az országot emésztő súlyos kór esetében a történeti előzmények ugyanolyan gondos vizsgálatot igényelnek, mint pl. az orvoslásban. A kórtünetek esetében a tudati tényezők vizsgálata is mellőzhetetlen. Ezek, tévhitek formájában, gyengítik a szervezet ellenálló képességét.  

A jelenkor kritikai feldolgozása például elképzelhetetlen annak kimutatása nélkül, hogy I. István „államalapítá sa” óta a magyar népnek voltaképp nincs önrendelkezési joga. „Keresztény” történelme során az idegen elnyomó hatalmak által kijelölt rögösebbnél - rögösebb kényszerpályákat volt kénytelen követni. Ha szabadságáért lázadt, brutálisan leverték, „engedetlenségét” kegyetlenül megtorolták. Tudatát tévtanokkal mérgezték. Ilyen pl. a középkor meghamisított történelme. Ilyen a kiagyalt „Szentkorona Tan”, amely fölött, nem véletlenül, a Római Katolikus Egyház vállal védnökséget.

Az egyházi rítus kellékei [tömjénfüst – zsolozsmázás prédikáció] sajnálatos módon eltakarják a hívők, de még a vallástalanok előtt is, azt a nyilvánvaló ellentmondást amely a „Szentkorona Tan” írott szövege és az állam, illetve az egyház politikai praxisa között feszül. Ha az állam, illetve az egyház valaha is komolyan vette volna azt a tételt, hogy az alapvető jogok, így a tulajdonlás alanya kizárólag a Magyar (!) Szentkorona, úgy I. István, csalárdul megszerzett hatalmának fenntartása végett, nem osztogathatott volna nyakló nélkül a „királyi birtokból” hatalmas darabokat idegeneknek, egyházi intézményeknek, jobbágyokkal együtt. Az a föld, amelyet Árpád népe szerzett, a törzsek közös tulajdona volt, jogszerűen nem válhatott koronabirtokká, vagyis királyi magántulajdonná. 

A „Szentkorona Tannal” összhangban Magyarország ma nem lehetne olyan államszövetség tagja, amely közönséges piaci árúnak tekinti, és ekként kezeli a nemzet létalapját, a termőföldet.  

A Római Katolikus egyház, általunk is megélt, ezeréves története bizonyítja, hogy minden válsághelyzetben azok mellé állt, akik a Szent Korona jogait csorbították.

Múltunk „helyreállítása” érdekében nem elegendő a kettős [ill. többes] honfoglalásról vitatkozni. Azt kell újból kimondani, Ferenc József császárral összhangban, hogy a kárpát medencei magyar államot nem I. István hanem Árpád fejedelem alapította! I. István „államalapításának” teóriáját történelemhamisításnak kell minősíteni és mérgező hatásait közömbösíteni kell.

Értékelni kell végre azt a tényt, hogy a letelepült magyarság ezeréves története a lázadások, felkelések, forradalmak története. Nem lehet nem észrevenni, hogy ilyenkor mindig a koppányi keserűség lázad az istváni árulás és zsarnokság ellen.

Ez persze nem tudatosult minden szabadsághősben. Az okos – naiv főúr Rákóczi a „keresztény nemzetekhez” fordult "Recrudescunt vulnera Hungariae" [felszakadtak Magyarország sebei] kezdetű híres kiáltványában. Az eredmény ismert. [A nagymajtényi síkon letörött a zászló. Rászállt tollászkodni egy fekete holló…]

A mi sorsunk már csak olyan, hogy valakinek mindig a vészharang kötele körül kell őgyelegnie, mert gyakran kell kongatni. Hál’ istennek mindig akadtak ilyenek. Köztük olyan lánglelkű "tősgyökeres" magyarok, mint Prohászka Ottokár, meg a nagy bíboros: Péhm József.

Prohászka a „Gyakorlati kereszténység” című 1919. augusztus 22-én elmondott előadásában [az első világháború és a Kommün után, a már előkészített Trianont előre fájdalmasan megérezve] az alábbi szavakkal sürgette a nemzetépitést.

„Keresztény hívek, testvérek, férfiak! Soha komolyabb, s komorabb időkben nem szóltunk hozzátok! Magyarország válságban van, sírja szélére jutott, de a népek millióinak, kik sírját körülállják, szemében gyászkönny nem ül. Nekünk kell hazánkat, nemzetünket, önmagunkat megsajnálnunk, s nem temetnünk, de megmentenünk! Megtehetjük, ha akarjuk!

Most, hogy megint a tönk szélén állunk és szebbet, vigasztalóbbat egyikünk se’ mondhat, mint a főpap.  

A nemzet fennmaradása kérdésessé vált. Olyan vészhelyzet alakult ki, amely sebészi jellegű beavatkozást igényel. 

A nemzet mostani állapotának jellemzői a következők. 

      ·        Az átlagéletkor drasztikus csökkenése ellenére elöregedett társadalom.
·        Az abortuszpolitika keretében meggyilkolt magzat milliók kiesése a népességpótlásból.
·        Öröklött és az életkörülmények hatására szerzett betegségek tömeges fellépése.
·        Többmilliós népcsoportok elszegényedése, ill. egzisztenciális ellehetetlenülése.
·        A szó biológiai, gazdasági és politikai értelmében elveszített regenerálódási képességünk.

A közvetlen okok viszonylag egyszerűen megmagyarázhatók. A „felszabadulást” követően szocialista, pontosabban állam-szocialista, útra léptünk, azaz tereltek bennünket. Az állam kisajátította a termelő – önfenntartó magántulajdont az ipari nagyüzemektől a kisüzemekig, a földbirtokoktól a paraszti kisbirtokokig. A kisajátított termelőtőkével alacsony hatásfokú gazdálkodásba kezdett. Ezt a tevékenységet, saját logikai korlátain kívül, súlyosan hátráltatta a szövetségi kötelezettségek teljesítése, a szovjet nagyhatalmi törekvések költségeihez való kötelező hozzájárulás.

E helyzet kialakulását az objektív okokon túl szubjektív körülmények is befolyásolták. Az nevezetesen, hogy a szovjet vezetés olyan „helytartó tanácsot” ültetett az ország nyakára, amely a magyarságot gyűlölő zsidókból, a gyilkos Tanácsköztársaság eszmei örököseiből verbuválódott. 

A rendszer szociális érzékenységének hiányosságai vezettek ’56-hoz, amely lényegében éhséglázadás volt. Ennek kegyetlen leverését követően a „kádári konszolidáció” olyan társadalmi, ill. szociálpolitikát valósított meg, amellyel sikerült a lakosság hangulatát a lázadási ingerküszöb alatt tartani. 

E gazdasági, illetve szociális reformoknak a forrása nem az önerő, hanem jelentős mértékben külföldi kölcsön volt. A [Ceausescuhoz képest is] buta és műveletlen Kádár e ballépésnek az Országra háruló jövőbeni hátrányos következményeit vélhetőleg képtelen volt felmérni. Tévedett. Vele ellentétben a tőkés kölcsönök előnyeit felmérte zsidó tanácsadóinak köre, köztük Fekete János. Ők a nemzetközi tőke érdekei szempont jából kalkulálták az előnyöket. Ők nem tévedtek. 

Országunk valósággal suttyomban lépett be a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ügyfelei [áldozatai] sorába.

„Magyarország nagyon jól megvolt a Valutaalap és a Világbank áldásai nélkül, míg a Népköztársaság Elnöki Tanácsának határozatai alapján 1982. május 6-án … a Valutaalaphoz, majd ugyanaz év július 7-én a Világbankhoz …. nem csatlakozott. Ez az aktus az elfogadási okiratoknak az Egyesült Államok Kormányánál való egyidejű letétbe helyezésével lett perfektuálva.

A magyar Országgyűlés a csatlakozást sem akkor, sem később nem szentesítette. Az akkori kormány utóbb sem informálta az ország közvéleményét a csatlakozás körülményeiről és okairól, ez a kérdés társadalmi vita tárgyát sem képezte.” 

Tegyem hozzá: a társadalom a csatlakozás, pontosan kiszámítható következményeiről, sem lett informálva. Ebben az időszakban a zsidó Fock Jenő volt a miniszterelnök. 

A 80-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió a fegyverkezési verseny növekvő költségeit  nem képes előteremteni, másodosztályú szuperhatalommá válik és második világháborús hódításainak egy részé
ről , valamilyen formában, le kell mondania. 

Mivel a vereség nem volt totális és a feltétel nélküli megadás feltételei nem voltak adottak, a Szovjetunió korlátozott alkupozícióban maradt. Az alku Magyarországra vonatkozó pontjait nem ismerjük. Vannak, akik hatálybaléptetését az u.n. „rózsadombi paktummal” azonosítják. Mások a rózsadombi tanácskozás megtörténtét is tagadják. Teljességgel  közömbös, hogy a paktum megköttetett e vagy sem, mert – bizonyíthatóan – az történt, illetve történik, ami a paktumban, vagy az e címen terjesztett irományban, írva van.  Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe.

A második, a „kormányozhatósági”, paktumot Antall József 1990. április 29-én kötötte meg az SZDSZ-el, még mielőtt, 1990. május 23-án, miniszterelnökké választották volna. A rózsadombi paktumot pedig 1991. március 15-én, már mint miniszterelnök, írta alá. "Természetesen" mindkettőt az Országgyűlés, ill. az MDF. előzetes tudta és beleegyezé se nélkül.

Az SZDSZ-el kötött paktumról nem hallgathatott. Pártját lemondással való zsarolással bírta rá a kész tények tudomásul vételére. A rózsadombi paktum titkát azonban magával  vitte a sírba. 

Ami a rózsadombi paktum szóhasználata szerinti „államvagyont” illeti, voltaképp a nemzeti vagyonról van szó, amelynek „portfolioját" két vagyontömeg alkotta. Az egyik a magánvagyonok kisajátítása [kárpótlás nélküli elrablása] révén keletkezett,- a másik rész pedig a létminimum szintjén dolgoztatott milliók munkájának eredményeképp halmozódott fel az 1949-től – 1990-ig eltelt mintegy negyven év, vagyis több mint egy emberöl
tőnyi idő alatt. 

A rózsadombi paktum nem szól a kádárék által felvett külföldi kölcsönök [államadósság] dolgáról. 

Antall országlásának kezdetekor már több mint húszmilliárdos adósság megfizetésének kötelezettsége jogilag vitatható lett volna, de mindenképp kérhettünk volna moratóriumot.

Antall József miniszterelnök azonban, röviddel hatalomra jutása után, bejelentette, hogy „..a kormány a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósságot mindenképpen fizetni szándékozik, mert ellenkező esetben Magyarország hitelképessége kerülne veszélybe…”  

Ez az állítás sem közgazdaságilag, sem jogilag, sem politikailag nem állta meg a helyét, így egyike Antall József valótlan állításainak. 

Ma már kézenfekvő, hogy a további csalárd manipulációkkal jórészt „magánkölcsönökké” konvertált tartozás törlesztése messze meghaladja a gazdaság kitermelő képességét. A törlesztést csak újabb kölcsönökből és az összes lakossági fogyasztási alap kegyetlen megnyirbálása útján lehet, üggyel – bajjal, előteremteni. „Hitelképességünket” úgy sikerül „megőriznünk”, hogy hiteltörlesztésre kapunk újabb kölcsönöket, egyre rövidebb lejáratra, egyre kedvezőtlenebb feltételek mellett. Ez adósrabszolgaságunkat átörökíti, gyermekein ken túlmenően, további leszármazottainkra is – hetedíziglen.  

A legsúlyosabb csapás azonban nem ez, hanem a nemzeti vagyon elherdálása volt. A vagyont az állam, mint rossz gazda, kezéből jó gazdák: a volt kommunistákból verbuválódott újtőkés osztály kezébe, kellett adni a rózsadombi megállapodás szerint. Ez a művelet, a később ezerszer elátkozott, „privatizáció” nevet kapta.  

A kézenfekvő megoldás viszont a „reprivatizáció” lett volna, legalább az államosítással tulajdonosaiktól elrabolt vagyonrész tekintetében. Ez a megoldás számtalan problémát vetett [volna] fel. Ennek ellenére több állam, közöttük pl. Románia, felvállalta a lehetséges kockázatokat és mellékhatásokat. A végigkínlódott reprivatizáció révén (is) mára jóval több kreditet sikerült, a jövő biztosítására, felhalmoznia, mint nekünk.

Az elrabolt vagyonok az eredeti tulajdonosoknak történő visszaadását jogi, politikai és erkölcsi szempontból egyaránt, kategorikus imperatívuszként kellett volna felfogni, ill. kezelni. 

Még nagyobb tisztelettel kellett volna bánni a nemzeti vagyonnak azzal a részével, amely egy nemzedék verejtékét, könnyét, reményeit és életlehetőségeit testesítette meg.

A mások élete, ill. vagyona elleni tisztelet azonban sohasem volt a kommunisták erős oldala. 

Taktikai meggondolások alapján azonban a szennyes munka beindítása az MDF gyülevésznek, a „nyugodt (buta) erőnek”, jutott. Az erkölcsi kérdésekben abszolút közömbös Antall körül tömörült bűnbanda [bankárok, közgazdászok, „jogtudósok” és egyéb „specialisták” siserehada] egészen más irányt szabott az eseményeknek. Kezdetét vette a „spontán privatizáció” amelyet később a bűnöző állam vett kézbe a törvényhozásban helyt foglaló cinkosai támogatásával. Megszülettek a „privatizációs törvények”, beindult a kótyavetye. 

A nemzeti vagyonnal való hűséges sáfárkodás helyett a corpust a kommunista sakálok tépték szét. [Torgyán ama, hírhedtté vált, kijelentése, hogy „álliberális férgek és dögkeselyűk marcangolják az ország testét”, egyáltalán nem volt túlzó. Pontosan ez történt, így történt. Zacsek Gyula is fején találta a szöget, amikor a "termeszhangyák" munkálkodásához hasonlitotta az országvesztők tevékenységét.

Folyt. köv.

2008.04.27

Sz. Gy.