A haldokló indián.

Terjedő rossz szokás manapság könyvet írni magunkról vagy azokról, akikre haragszunk, esetleg - ez a legrosszabb - együtt mindkettőről. Előttem most hogy írni kezdek egy régen May Károlytól, vagy Duff Coopertöl olvasott jelenet dereng. A halálát közeledni érző öreg indián harcos kalumetjére gyújt, majd énekelni kezdi hőstetteit. Ezt úgy hívják: „recitativo” vagyis énekbeszéd, átmenet az ének és a szavalás között. Ez a szokás marha unalmas lehetett a törzs számára. Esetleg egyik okául szolgált annak, hogy elég gyakran agyoncsapták az öreg harcoso-
kat…

Nálunk az idős

emberek inkább prózában motyognak, többnyire méltatlankodnak, esetleg szitkozódnak vagyis békétlenkednek - töketlenkednek. Jóval kevesebben körmölik le élettörténetüket. Még kevésbé végzik ezt helyettük mások. Nem jól van így, mert a szó és maga az ember is elrepül. Az írás esetleg megmarad. Ennek hiányában viszont az egyén elmúlását lehangolóan teljessé teszi, hogy elfelejtik. Elfelejtik hogy nézett ki, mit csinált, de főleg mit érzett és miről gondolkodott míg élt. Ha véletlenül még sincs a halandóknak halhatatlan lelkük, és emiatt elmarad a feltámadás, elég szomorú, hogy a fiam vagy az unokám a sárgult családi képek között turkálva már nem fogja tudni, hogy a legfeljebb középkorú kerekfejű szelíd szemű ember az én drága jó nagyapám volt, akinek bánatában megszakadt a szíve. Ma úgy hívjuk: korai infarktus.

Azt mondják, a debreceni ember tiszteli a halottait. Az új köztemetőben egymásra licitálnak a gazdagok: kié a drágább, a puccosabb. Egyre több a gránit síremlék. A síremlék egyébként afféle vagyonbevallás, a lakókról nem árul el semmit. Mondják a halandó utódaiban él tovább. De hogyan? Átörökíti a természetét, arcvonásait, alkatát, egyéb genetikai sajátosságait. És akkor mi van? Melyik utód nézegeti magát a tükörben, hogy felfedezze miben ütött az apjára, vagy az anyjára? Amikor Nagyapám meghalt ötéves voltam. Nincs róla emlékem. Nyilván hiányzott nekem, mert nagyon szeretett és ez bennem is viszonzásra talált. Szüleim mesélték, gyakran kérdezgettem, hol van Nagyapa? Erre mindig azt a választ kaptam, hogy Pesten van, mert fáj a lába, ott gyógyítják. Ezekre a sztereotip válaszokra viszont emlékszem. Milyen furcsa ez! Mostanában Apámat próbálom idézni. Persze nem járok spiritiszta szeánszokra. Viszont nagyon sok magyar nóta dallama megmaradt bennem [a dalszövegekre egyre hézagosabban emlékszem]. Dúdolás közben néha mintha hallanám Apám kellemes baritonját. Pillanatokra mintha mosolygós kék szemét is látnám. Ha az embernek tényleg van lelke, egy ilyen élmény azt jelentené, hogy a lelkek átléphetnek a jelent és a múltat elválasztó vonalon? Ilyen epizódszerű lenne a feltámadás? Kaphatunk erre még éltünkben választ? Hagyjuk nyitva a kérdést, mert nincs rá válasz. Illetve a vallásos ember, egyháza tanítása szerint, hisz a prédikátornak és érezni, látni véli, amit bedumálnak neki. Én ilyen lelki élmény részese sohasem voltam, lévén a médium szerepére totál alkalmatlan. Lehet hogy vesztettem valamit emiatt? Furcsa, de nincs hiányérzetem. Azt mindenesetre érzem és vallom, hogy a halandó testben valahol létezik egy etalon, amihez az ember viszonyíthatja azt, amit cselekszik, illetve amit mások tesznek vele. Valahogy úgy működik, mint egy giroszkóp. Segít az irányt tartani. Erre még visszatérek a „lelki dzsihád” elemzésénél. Ez lenne a lélek, vagy annak egyik funkciója? Mint nem anyagi szubsztancia tényleg „túléli” a sejtek pusztulását? Ha igen hol parkol a test halála után és mire vár? A jó fene tudja. Biztos, azok sem tudják akik prédikálják.

Oda akarok kilyukadni, hogy most hetvenöt esztendős koromban úgy érzem, sikerült végig egy irányban repülnöm. Persze ennek az a hátulütője, hogy az ember időnként beleveri a fejét az útjába eső tereptárgyakba. Ilyesmikről bőven lesz szó az elbeszélésben… Miként a gerincet a csigolyák, az ember életét annak „korszakai” alkotják. Ezek persze nem követik a természetalkotta képződmény harmóniáját.

Még gondolkodnom kell azokon az eseményeken, amelyek nálam a korszak határokat kijelölték. A korszakhatár átlépését az ember a valós időben többnyire nem érzékeli. Az elmúlás irányába hajtva lelki visszapillantó tükrében látja, mint az elmaradó tájat. Egy hevenyészett tagolás morfológiailag egy üres polcra hasonlít. Ha erre emlék- kacatokat pakolunk, „élet lomtár” lesz belőle.

1932. június elsején születtem, az ikrek jegyében, Budapesten. No nem voltunk odavalósiak. Anyámmal csak szülni ruccantunk fel a Székesfővárosba.
Később mikor Pestre kerültem a pestiek az istennek se’ értették, hogy lehet egy „pestinek” olyan ronda vidéki kiejtése, amilyen nekem volt akkoriban. Fénykép tanúsítja, szép gyerek voltam – kis hibával. Elálló hegyes lapátfüleim voltak. Ez serdültömben kezdett zsenírozni és csak jóval később egy ejtőernyős balesetet követő sebészeti kozmetika során fazonírozták, úgy – ahogy. A családban az első unoka voltam. Négy nagybátyám és két nagynéném velem szórakoztak szimultán- ban. Jókor felismert dumakészségemet úgy felturbózták, hogy állatian dadogni kezdtem. Ma sem tudom, hogy hagytam el ezt, mert akkor még nem voltak logopédusok, legalábbis élő illetve felcseperedési helyemen – Hajdúböszörmény- ben.

Emlékképeim e korból szükségképp hézagosak, az abnormitás bizonyos jeleivel. Emlékeztem például arra, hogy a szobában a kályhacső leesett és a füst elöntötte a szobát. Engem a gyerekkocsiban [!] kitoltak a konyhába és kisebbik nagynéném fölém hajolva gügyögve vigasztalt, holott akkor, amiatt egyáltalán nem voltam betojva. Azt mondták kizárt, hogy erre emlékezhetnék. Márpedig emlékszem! Aztán amikor jóval később egy reggelre kelve viszont betojtam, fateknőben csutakoltak szalonképesre és szépen felöltöztettek. Olyan könnyűnek gondtalannak éreztem magam, mint egy bróker akit a bíróság felmentett. És emlékszem [!] hogy kimentem az udvarra. Virágzottak a gyümölcsfák. Hallottam a méhek döngicsélését. A birsalmafa ágán pedig egy gubóból kibujt egy kis lepke, és próbálgatni kezdte a szárnyait. Előbb arra gondoltam, szétnyomom. Szerencsére fölöttes énem közbelépett, így mindkettőnk napja jól végződött.

A harmadik – negyedik életév magasságában volt egy olyan kalandom, amit ma se tudok hova tenni. Akkoriban Nostradamus jóslataiból sem lehetett volna kiolvasni, hogy lészen majd egy a Mónika Kukac elnevezésű nemzet mételyező TV program és én mégis kitaláltam egy játékot. A játékhoz két játékos kellett. Partnerül a szomszédék Marikáját kértem fel. A játékszabályok egyszerűek voltak. A ház háta és az esővizes hordó mögötti privát szférában, letolt gatya és bugyi mellett guggoló helyzetben a két jobb kéz [a „békák”] előre kezdett araszolni a széttárt combok origója irányában… Nem tudom, mire vittem volna ebben a műfajban, ha a kandiság és az indiszkréció brutálisan nem lép közbe. Cselédünk Erzsi [úri gyerek voltam] kettőnket kilesve és utánunk lopózva, vagy véletlenül épp arra csámborogva kiszúrt bennünket. A lopakodónak háttal voltam és csak annyit érzékeltem, hogy valaki ló-szerűen felnyerít és eltrappol a konyha felé. A látottakat természetesen elpofázta szüleimnek, és ki tudja még hány ezer böszörményinek [a tyúkpiac, a jó-kút és az artézi-kút voltak a helyi cseléd - agorák]. Egyből „jeles” ember lettem. Marikát eltanácsolták a háztól. A viszonosság folytán én sem járhattam át hozzájuk.
Ebből az a tanulság, hogy az ember olyat is tud, illetve olyanra is rájön, amit nem látott, illetve nem hallott. A téma a kettős spirál irányába mutat – de óvodás korban? [Fejlődésem ezen a téren enyhén szólva nem volt töretlen. Gátlásos kamasz lettem, de erről majd ott.]

A tanszervásárlással kezdődött a dolog. Az ezzel járó szülői eszközlekötés meg sem közelítette a mai szintet. Egy fakeretes palatábla, egy törlő-szivacs [a táblához madzaggal linkelve], palavessző, olvasókönyv, viaszos-vászon háti táska és passz! Hegyező se' kellett. Az esővíz elvezető betonszegélye mellé guggolt az osztály és egyszerűen "megfentük" a palavesszőket, mint őseink a csiszolt kőkorszakban a szakócákat.

A lakásunkhoz legközelebb eső elemibe írattak, amely az "Újtemplom" mellett volt. Áldott jó pedagógust kaptam Fülöp tanító bácsi személyében. Az akkori másodikosok nem voltak ilyen szerencsések. Őket Váncsa tanító tanította, alkalomadtán nádpálcával is. Ez a taneszköz ugyanolyan kelléke volt az oktatásnak, mint manapság a sulinetes számítógép. A Váncsa féle oktatási metodika az alábbi kinrímet szülte a lurkók valamelyikében: "Váncsa a picsámat báncsa." Ezt mi is szívesen skandáltuk, merő szolidaritásból. Nos, Fülöppel nem voltak ilyen problé- mák. Engem például mindjárt az első pad első helyére ültetett, feltételezve, hogy mint az egyetlen úri kölyök [apám járásbíró volt], én leszek a legokosabb az osztályban. Hát ez nem egészen így működött. Közbevetőleg jegyzem meg, viszonylag hamar meguntam az iskolát. A második nap reggel már azt tudakoltam anyámtól, hogy sokáig kell e még járni? Érdekes módon első leégésem történetére nem emlékszem közvetlenűl, csak szüleim elbeszélése után. Az történt, hogy anyámat "behívatták". Alig tudott felfedezni, a népség között, mert díszhelyemről hátra ültettek a harmadik padsor közepére. Számomra ez is hízelgő volt, mert bizonyossággal kizárható, hogy a mögém rangsorolt osztálytöbbség is ugyanolyan fogyatékkal élő lett volna mint jómagam. Az derült ki ugyanis rólam, hogy egyszerüen nem ismerem a betűket, azaz nem tudok olvasni, az év vége felé tartottunk. Dislexiásnak indúltam. Ez nem olyan nagy baj. Efelől amerikai elnök is lehet az ember, de ezt akkor még nem tudtuk. A magyarázat: nem figyeltem, miket fírkál a tanító a táblára. Engem nem hívott ki, palatáblámat se nézte. Azt hitte én aztán offé vagyok mindenben. Az "olvasás" ugyanis ment mint a karikacsapás, csakhogy nem audiovizuális alapon, hanem egyszerű voice üzemmódban. Megtanúltam ugyanis fülhallásból az olvasókönyv átvett részeit. Hát persze, hogy gördülékenyebben mondtam a szöveget azoknál, akik olvasták... A malőrt az okozta, hogy egyszer elnéztem a képet a könyvben és nem arról az oldalról "olvastam a szöveget", ahol az írva volt.

Visszatérve az iskolába, még egy esetem volt, amin a rokonság jókat derűlt. Analfabétizmusomat akkorra felszámolta a horthysta oktatási rendszer, de még nem volt tisztiszolgám. Egy este Keresztapámmal moziba mentem. Onnan hazajövet kezdett derengeni, hogy másnapra írásbeli házifeladat van: a tanító által felmondott néhány szót kellett többször leírni. Mikor diktált, nem volt kedvem jegyzetelni. Azt a memnotechnikai megoldást választottam tehát, hogy az iskolából hazaérve, a kert hátulján felállított budiból kijövet, annak oldalára, ill. a kerítésre krétával felfirkantottam az inkriminált kifejezéseket, úgymint "fecske", "kecske", "szöcske", stb. Ám mire a mozinak vége volt, töksötét lett, így Keresztapám elemlámpájának fényében sillabizáltuk ketten a házunk hátuljánál a másnapi penzumot, nehogy szó érje a házam elejét. Keresztapám jókat nevetett a dolgon és rokonságszerte mesélte a kalandot, ami korántsem az utolsó volt a maga nemében.

Még egy iskolai esemény érdemel említést, mert tanúlságai később szerephez jutottak egyéniségem kifejlődésénél. Az iskola koedukált rendszerű volt. [Ennek szórakoztató vonatkozásai csak jóval késöbb tudatosúltak nálam.] Az történt, hogy egy kislánynak, épp a kapualjban, ahol a legtöbben járnak, leesett a bugyija - olyannyira, hogy a bokájánál kötött ki. Vesztére ezt a paparazzók hamar észrevették és hangos csúfolódásba kezdtek. A kislány kínos helyzetbe került. A gumiszakadást "filmszakadás" súlyosbitotta. Menekülni kb. úgy lett volna képes, mint egy mellső lábain kipányvázott lovacska. A bugyi felhúzása, a gumifogyaték folytán, ideiglenes megoldást sem kínált volna. Ráadásúl e művelet feltételezte volna a szoknya legalábbis átmeneti felemelését, ami további látványossággal szolgált volna a röhögő kórusnak. Ekkor fordult velem elő elsőízben, hogy ösztönvezérelt agresszióhoz folyamodtam. Pofánvágtam az alkalmi közönség legerősebb, következésképp legtekintélyesebb, egyedét. Az bömbölni kezdett. Ezzel mintegy spontán módon magára vonta a közfigyelmet és a kislány is felszívódott valamerre.

Említem, hogy az elemi iskolában elszenvedett sokkhatás ellenére is auditív típusu "tanuló" maradtam továbbra is. Középiskolás koromra már semmiféle tanszert nem tűrtem a ház körűl. A cuccom a tornaterem öltözőjében volt tárolva. Onnan "tisztiszolgám" Kiss Laci hozta fel a tanrend szerinti kellékeket egy kihegyezett ceruzával együtt.

[A "tisztiszolgálatot" annak köszönhettem, hogy Kiss Lacit, gyenge lévén, kifogták és rendszeresen bántották. Ekkor is pofánvertem az ebben élenjárókat. Laci pedig innentől igyekezett pofonjaim hatósugarán belűl maradni. Minthogy viszont Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, a védelmi díjat a fenti (és lenti) formában realizáltam.]

Ez utóbbira az óra alatti firkáláshoz volt szükségem.A "kellékek" kifejezést úgy kell érteni, hogy a tankönyveket szétcincáltam és az órára csak az aktuális oldalakat kértem prezentálni. Ha írásbeli házifeladat volt, félórával hamarabb mentünk fel az iskolába mi ketten és én káromkodva, sóhajtozva másoltam le a Laci által előre megírt szöveget. Laci később, mint pap, nagy hasznát látta, hogy idejében rászoktattam a pontosságra és a feladatok lelkiismeretes, szinvonalas megoldására... Ami ebből engem illet: az altruizmus egyéniségem egyik alapvonásává fejlődött.

Nagyon rossz idegállapotban, magyarán szólva depressziós állapotban, döntöttem úgy, hogy pályamódosítást hajtok végre. E lelki kór okaira később térek vissza, ha lesz hozzá lelkierőm.

Nem vágytam

arra, hogy megyei főügyész legyek. Ilyesmi eszembe sem jutott. Felkértek. Szabó Lukács, MDF országgyűlési képviselő agyában fogant az ötlet, hogy egy képzelt rendszerváltáshoz, Hajdú Bihar Megyében, én lennék a megfelelő ember. A párt megyei vezetősége és országgyülési képviselőcsoportja tárta elém az elképzeléseket és én igent mondtam. Ez persze idő előtt kitudódott és a Népszabad- ságtól Rácz T. János máris rám mászott. A "tisztogatás" rémével riogatva az olvasókat, ezirányú terveim felől érdeklődött minduntalan. Hiába bizonygattam, hogy ügyész esetében a munkaviszony létesitése vagy megszüntetése a legfőbb ügyész hatáskörébe tartozik.

Döntésemben

döntő szerepet játszott egy vélemény, amit leendő főnökömről Dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyészről formált egy volt [egyetemi] tanítványa. Azt mondta, hogy egy szellemes - "bájos" ember, egy valóságos angol lord. Belevágtam. Melléfogtam!

Sokmindent nem tudtam még akkor. Györgyit, az ELTE [túlkoros] docensét, az Egyetem párttitkárát, Kutrucz Katalin ajánlotta be a főügyészi székbe. [Kutrucz férje Kónya Imre a kerekasztal körüli szarkeverők egyike, Antall bizalmasa, a Paktum egyik aláírója, volt.] Györgyi hamar benyalta magát Árpi Bácsinál és Antallnál is. Kineve- zéséhez viszont az MDF, mint "uralkodó" párt, feltételeket tűzött. Meg kell tisztítania az ügyészi kart a kommunista elemektől,- támogatnia kell az ügyészség beillesztését az Igazságügyi Minisztérium szervezetébe,- segítenie kell az "Igazságtételi Törvény" tető alá hozását.

Györgyi mindent megigért, aztán nagyívben leszarta az egészet. Ezt Antall és pláne Göncz Árpád szivesen elnézték neki. Nem úgy viszont az MDF kemény- vonalasai, élükön Szabó Lukáccsal, aki feszt baszogatta a Parlamentben Györgyit, mitől kezdve árulása nyilvánvalóvá vált.

Györgyi tudta, hogy én Szabó Lukács "embere" vagyok, mégis ki kellett neveznie, mert, akkor még, az MDF országos vezetése és megyei képviselő csoportja is támogatott.

Az állás "pályázat" útján volt elnyerhető. A pályázókat megyei összügyészi értekezlet "pontozta". A hivatalban levő főügyész 19, a nyomozó hivatal vezetője 13, én pedig 11 pontot kaptam. Györgyi engem "választott".

Ez persze előre nem volt tudható. Így az értekezleten alaposan meggyomroztak, politikai elkötelezettségemet illetően Persze olyanok próbáltak megfogni, akikkel szemben a tárgyalási csatákban legtöbbször megtaláltam a fogást. Kidumáltam magam, így kaptam annyi szavazatot, hogy kinevezhetővé lettem.

A testület persze rettegéssel nézett elébem. Az alkalmazottak is. Ennek két epizódját említem.

A titkárságra belépve észrevettem, hogy az íróasztalnak támaszkodó titkárnő válla mozog. Körbejártam az asztalt és láttam, hogy hátúl összekulcsolt kezei görcsö- sen remegnek. Arra a kérdésre, hogy mi baja, azt válaszolta, tudja, hogy mennie kell. Kérdeztem, honnan a fenéből tudja? Megtartottam.[ Később derült ki, hülye voltam.]

A másik a püspökladányi vezető ügyésznő mélydepressziója volt. Mikor tudomást szereztem a kórról, kimentem hozzá. [Ő volt velem a legszemtelenebb az össz- ügyészi értekezleten.] Emlékeztetett, azt mondtam neki, hogy nekem adresszált kérdései "szarkasztikusak" voltak. Nem tudja ez mit jelent, de nagyon fél a következményektől. Lefordítottam neki a kifejezést és hogy megnyugtassam, megittam csaknem az egész reprezentációs pálinkáját.

Honnan vettem a címet? Mások is próbálkoztak már azzal, hogy a "capriccio" kifejezést [... capriccio egy könnyed, főleg olasz és spanyol nyelvterületről eredő zenemű, amely javarészt a barokk korban került ki a zeneszerzők lúdtolla alól. Játszhatták húros, billentyűs vagy vonós hangszereken, sőt, később még Csajkovszkij írt capricciót, igaz nagyzenekari változatban.] olyan tartalmakhoz kapcsolják, amelyek nagyon is prózaiak, ám - bizarr elemeik miatt - "megzenésíthetők"

Nem kisebb személyiség, mint Bohumil Hrabal volt az aki egy kisvárosi történetnek a "Sörgyári Capriccio" címet adta.

"A címbe foglalt zenei műszó jelzője többet jelent puszta helymegjelölésnél, annál, hogy a történet nagy része egy kisvárosi sörgyárban játszódik; ebben az összetételben előrevetíti azt a reális, bumfordi világot, ahonnan a képzelet, a játékos szertelenség futamai felszárnyalnak, s amelynek vonzáskörét nem is hagyják el". [http://cgi.axelero.hu/ilegeza/]

A téma könnyedségét kivánom illusztrálni az alábbi kis karikatúrával is. [A kép alatti szöveg kurzorral leolvasható.]

Épp ahogy e sorokat pötyögtetem [2007.06.23 - 12:10] hallom a TV-ből, hogy életveszélyes merényletet követtek el egy újságírónő ellen, aki Sándor István, alias "Papa" ügyével foglalkozott, ill. dokumentumait gondozta. Haha!

Hallom továbbá, hogy tavaly már feltörték a hölgy kocsiját és ellopták belőle azt a táskát amelyben papa-iratok voltak. Akkor a rendőrség 'nem látott összefüggést' [dehát mikor lát a rendfőrség összefüggést?] az esetet sima lopásnak minősítették. Hihi!

Most a nőt

összeverték, gúzsbakötötték és olyan helyen lökték ki valami gépkocsiból, hogy életben maradása a gondviselés műve volt, egy kóborló horgász képében. Hehe!

Kármán Irénről külön kommentárt írok majd, de úgy érzem, képe ideillik.

Logikus, hogy ez meg egy sima autósvicc, semmi köze "ahhoz". Az egész olyan vicces, nemde?

Vidéki fiskális létemre, megyei főügyészi székbe csöppenvén, mitsem tudhattam a capriccio stílustörvényeirtől, vagyis arról, hogy a játékos képzelet nem győzheti le a bumfordi világ vonzását. Hát azóta megtanúltam.

Ami ezután következik, részben olvasható itt - ott. Ezen írás a korábbi töredékeknél jobban kiemeli az összefüggéseket és kidomboritja az események szubjektív átélését. Ha tehát valakinél a dèjá vu érzése támadna fel, esetleg olvasson tovább, mert nem csupán ugyanazt és nem ugyanúgy megírva olvassa a történéseket, mint korábban.

"Olajcsatámat" két füles miatt kezdtem vívni. Az egyiket egy rendőrtiszt szolgáltatta az utcán, körbe - körbe pislogva. Az info egy tenyérnyi papírra írott néhány adatból és pár magyarázó szóból állott mindössze. A másik infót egy országgyülési képviselő szolgáltatta.

Előre bocsájtom, hogy a különböző forrásból érkező egybeeső információknak

A képviselő csupán elmondta, amit egy vasutastól hallott. Ajánlása alapján magamhoz hívtam az illetőt és már az első beszélgetés hatása alatt deformálódtak a seggem alatt öblös szolgálati fotelem rugói.

Az illető a Debreceni MÁV Igazgatóságon dolgozott, bennfentes beosztásban. Nyilvánvaló volt, tudja mi történik a házban.

Izgatottnak, sőt némiképp egzaltáltnak tünt. Ezért az általa előadott rémtörténetet hihetetlennek tartottam.

A MÁV olajszerelvények tucatjait mozgatja összevissza az Ország egész területén, minden létező szabály felrugásával, ingyen [olyan gyanús cégek részére, akik nincsenek mentesítve a fuvardijköltségek és és az álláspénz előlegezése alól].

Arra a kérdésre, hogy lehetséges ez, még cifrább dolgokkal rukkolt elő. Az igazgatóság egyes vezetőinél egymásnak adják a kilincset a MÁV Vezérigazgatóság korábban leváltott és jelenleg is hivatalban lévő vezető funkcionáriusai és úgy grasszálnak, követelőznek, fenyegetőznek, mintha Isten állna a hátuk mögött. [Hát az nem állt csak pl. az akkori pénzügyminiszter...] Aztán azt is mondta, hogy a fuvaroztató olajcégek képviseletében a hivatalban levő megyei rendőrfőkapitány tárgyal... Emitette azt is, hogy a szerelvények egy része volt szovjet, vagy müködő honvédségi olajtároló telepeken köt ki. Az őr zést a honvédség, ill. magáncégek alkalmazottai végzik. Ezekről a helyekről kamionok tucatjai szállítják tovább az olajat ismeretlen célállomásokra, ismeretlen rendeltetéssel. Közben az olajjal "történik valami".

Hát ez már sok volt egyszuszra, de emberem kötötte az ebet a karóhoz. Emiatt azt kérdeztem tőle, írásbeli bizonyítékokra tud e támaszkodni. Igennel felelt és másnap behozott egy csomó számitógépes leporellót, amelyek az általa állitott vonatmozgásokat igazolták, szerinte. E leporellók számomra természetesen semmit sem mondtak. Ezért kértem, hogy az adatokhoz fűzzön szöveges magyarázatot, hogy a számok mögött érzékelhessem a kósza olajvonatokat. Kértem, hogy időben visszafelé haladva dolgozzon és ha a leporellók, még mozgásban levő szerelvényr(ek)e is mutatnak, az erre vonatkozó adatokat prezentálja először.

Közben felderitettem, hogy a MÁV Igazgatóságon a Hungária Privát Petrol Kft. olajszállítmáníairól (is) folynak a tárgyalások. Azt is elhittem, hogy a rendőrfőkapitány tárgyal, mert a Cégbíróságtól beszerzett adatok szerint az emlitett Kft. tagként belépett [...] a Hajdú Privát Petrol Bt.-be, amelynek beltagja pedig és a hivatalban lévő megyei rendőrfőkapitány volt.

Azután teljesült a még mozgó olajszerelvénnyel kapcsolatos kivánságom is. Kiderült, hogy Románia felől Biharkeresztesnél az Ország területére lépett egy 66 tartálykocsiból álló gázolajat (!) szállitó szerelvény, amelynek HTO-ként törté

nő.beléptetését, ill. vámkezelését - ugyamcsak a hivatalban lévő rendőrfőkapitány - próbálta elintézni a biharkeresztesi vámhivatal embereivel. Azok nem álltak kötélnek, da annyit sikerült - a hivatalban levő rendőrfőkapitánynak - elintéznie, hogy a "vámkezelésre" Debrecenben "kerülhessen sor".

Egy vámtiszt a Sz. S. a gázolajat simán lekezelte háztartási olajnak, papíron,
szőkités nélkül. Három + kettő tartálykocsiból a HTO-t Hajdú-Bihar megyében eladták. További hatvanegy tartálykocsi pedig Veszprém irányába gördült, tempósan.

Ebben a helyzetben tettem jelentést az NBH-nak, a a BM. ill. az ORFK. Rendvédelmi Szolgálatának, lévén az egyik gyanúsitott hajdú Bihar Megye Hivatalban levő rendőrfőkapitánya, és hogy el ne felejtsem, kedvenc főnö kömnek: Györgyi Kálmán legfőbb ügyésznek. Egyuttal utasitást adtam a felügyeletem alatt álló Vám Nyomozó Hivatalnak, hogy az olajszerelvényt tertóztassák fel és mindenkit vegyenek őrizetbe, akinek közreműködésére alapos gyanú merül föl.

Nos, nem egészen úgy alakult a dolog, ahogy azt én, mint Móricka, elképzeltem.

A helyiek jelentették a dolgot Oz országos Vámparancsnokság Különleges Ügyek Osztályának. Ezek átvették az intézkedést és a veszprémi vámkom mandóval együttmüködve Veszprém közelében fel is tartóztatták a szerelvényt. Minden "stimmelt". A papirok HTO-ra szóltak, a tartályokban gázolaj volt.

És innen kezdve észleltem, hogy a dolgok nem a törtvényből folyó algoritmus szerint folynak tovább.

közölte velem, hogy a VPOP. Különlegesw Ügyek Osztályának vezetője M.J. alezredes "fasza gyerek", rá számithatok és benne megbízhatom. Ezt én is így reméltem. Mindazonáltal magnót kapcsoltam a telefonra mikor felhívtam, hoyg megérdeklődjem, mi van az olajvonattal.

Mindenekelőtt azht kérdeztem, hogy a Hungária privát Petro Kft. ügyvezetőjét J.F.-et hol tartják fogva. Ő ugyanis az én foglyom és intézkedni kivánok átszálitása iránt, hogy személyesen kihallgathassam. Legnagyobb megdöbbe nésemre azt válaszolta, hogy ő és kollegái ezt "nem látták szükségesnek".

A szemét fináncra pedig azt mondta, hogy "súlyosan hibázott, de inkább hülye, mint bünöző", ertgo szabadlábon hagyták azt is.

Hát a hivatalban lévő megyei rendőrfőkapitány? Az ő vétkes közremüködése minden kétségen felül igazolódott, válaszolta. Arra a kérdésemre, hogy ehhez képest mit óhajt tenni, azt válaszolta hogy épp náluk járt sz országos rendőrfőkapitány Dr. P. S. úr, aki jelentést kért és kapott tőle, a hivatalban levő magyei rendőrfőkapitány ezügyben felderített dolgairól és azt azzal vette át, hogy a Szegedi Ügyészségi Nyomozó Hivatalhoz továbbítja. [Akkor ott már eljárás folyt a hivatalban levő megyei rendőrfőkapitány és ugyancsak hivatalban levő beosztottja, egyben felesége Dr. F. F. redőrőrnagy ellen, más "apróbb" büncselekmények miatt.

Az országos rendőrfőkapitány sürgölődését őszintén szólva nem értettem, mert neki nem osztottam lapot, azaz neki nem tettem jelentést az olajvonatról.

Mindazonáltal felhívtam a Szegedi Ügyészségi Nyomozó Hivatal vezetőjét Dr. I. I.-t is, hogy megtudjam, mit kapott az országos rendőrfőkapitánytól. Azt válaszolta [a magnó ugyancsak ment közben...], hogy semmit sem kaptak. Csupán telefonon érdeklődött tőle afelől, mikor fejezik be folyamatban levő[piszlicsáré] ügyet, mert ő a megindított fegyelmi eljárást be akarja fejezni.

Dr. Györgyi Kálmán a legfőbb bünűldöző pedig a legkézenfekvőbb megoldást választotta: levelemre nem válaszolt és az ügyben nem tett semmit. Azazhogy...

A kialakult helyzetben az eredetileg a legfőbb ügyésznek küldött "olajjelentést" az időközben tudomásomra jutott adatokkal elküldtem a csongrád megyei főügyésznek és - ujból - a legfőbb ügyésznek is. Nem válaszolt egyikük sem.

Az Ügyészségi Nyomozó Hivatal vezetője pedig néhány nap múlva azt közölte, hogy a csongrád megyei főügyész a nyomozás befejezésére utasitotta, az olajügy kivizsgálása nélkül, majd az egész paksamétát a hóna alá vette és felment Budapetre referálni. Az "olajjelentés" sorsa innen nem klövethető. Ké
sőbb a legfőbb ügyész heléyettese Dr. F. J. azt állította és nyilatkozta, hogy a közben elbocsájtott megyei rendőrfőkapitány ügyét megvizsgálták [?] és az nyert megállapítást, hogy az én "vádjaim" nem voltak megalapozottak.

A - hazug - jó úr elfelejtette közölni, hogy mely arra illetékes szerv végezte a vizsgálatot és hol van, mit tartalmaz a "vizsgálati anyag"?. Nem, mert ilyen anyag egyszerüen nincs. A megyei rendőrfőkapitánnyal szemben a legfőbb ügyész önhatalmúan mellőztette a vizsgálatot.

Pedig nem babra ment a játék!

Hogy elébe menjek kissé a dolgoknak: a büntársak ugyancsak rákapáltak. J.F. négy és félévi bötönt, Sz. F. ötévi börtönt kapott [most szabadult]. R.J. pedig, aki az én ügyészi müködésem idején szökésben volt és utána is sikeresen húzta az ügyet, most is tölti büntetését. Tudták, hogy rá fognak kapálni. Tudták, hogy a megyei rendőpfőkapitány megússza, ha ők hallgatnak, mégis hallgattak. Szolidaritásból, vagy félelemből? Lehet tippelni.

Felhívott a MÁV vezérigazgatója és aziránt érdeklődött, hogy mi lesz a MÁV tizennégymillióra rugó gördülő, ill. álláspénzével, amit a [néhány milliós alaptőké
jű] Hungária Privát Pertrol Kft. nem fizetett meg. Kérdeztem, rajta vannak a MÁV. kedvezményezettii listáján? Azt mondta nem. Akkor miért nálam érdeklődik jóember, kérdeztem vissza.

Valami homályos rossz érzésem támadt a 61 tartálykocsival kapcsolatban. Ezért az olaj holléte felől a MOL-nál próbáltam érdeklődni, két alkalommal is. Mindkét alkalommal elakadtam eyg egy ügyintéző ribancnál. Ők egybehang zóan azt állitzották, hogy a MOL "Etikai Szabályzatában" foglalt tilalmak miatt nem adhatnak - nekem a megyei főügyésznek felvilgágositást. A MOL és az etika! Tetszenek érteni? Ezen már röhögni sem, lehet.

Az időfolyamban kissé előre úszva emliktem, itt is egy érdekes infóra tettem szert. A valaha ugyancsak olajforgalmazással foglalkozó egykori Spectrum Kft.

egykori tulajdonosa Debrecenben egy lapot alapitott. Már ügyvéd voltam akkor és egy nagy fekete kocsit küldött értem azzal, hogy szeretne megismerni. [Az ő cége - kivételesen - nem került látókörömbe, ellenük nem nyoimoztattam...] Nos a lapgazda K. F. úr a [másról folyó] beszélgetés közben mellékesen megemlitet te, hogy ne húzzam fel magam, de ő úgy tudja, hogy a lefoglalt olajat a MOL

Szinte megkönnyeztem, ahogy Verebes, a mai Napkeltében, a Vasprefektust bucsúztatta. [Csak azért tartottam vissza a könnyeimet, mert olyankor zsebkendőt kell használnom. Zsebkendő nem volt a párnám alatt, felkelni még nem akartam. Mindegy, így is megható volt az egész.]

Aztán eszembe jutott, hogy engem hogy rugtak ki a főügyészségről. Röviden leirom. Senki sem mondhatja, hogy panaszkodós vagyok, hiszen 1993.október 15-én és 16-án történt a dolog, vagyis tizennégy éve.

Onnan kezdeném, hogy 1993 májusában hírét vettem annak, hogy még áplilisban Györgyi utasitotta a személyzeti főosztály vezetőjét Majzik Józsefnét hogy nyugdíjazásom tecnikai feltételeit dolgozza ki.

Én, világéletemben tapintatos ember lévén, valamikor júniusban szóvátettem ezt
előtte. Szerfölött kinosan érintette. Én azonban megnyugtattam, hogy őt is sokan utálják a saját apparátusában és azok sugnak nekem [mint ahogy az én apparátusomból is mószeroltak előtte engem].

Azután egy faxot kaptam Györgyi és Fábián János [Györgyi büntető helyettese] aláírásával, hogy október 15-én 14-órára "tisztelettel (!) várnak"

Hát persze hogy rosszúl emlékeztem, hogyan kaptam meg a "zsineget". Nem Györgyiék hívtak.

Én "kérezkedtem" fel, hogy a Megyei Főügyészségen Nagy Kálmán és társai által gerjesztett - a Legfőbb Ügyészségről felülvezérelt - anarchiáról tárgyaljak. Ezidőben tettem írásbeli előterjesztést Györgyinek Nagy Kálmán és társai fegyelmi felelősségrevonása iránt. E dokumentumra az "Olajdossziéban" még kitérek.

Legfőbb ügyész helyettese

F.1045/1993

Dr. Szeszák Gyula urnak
Hajdú Bihar megyei főügyész

Tisztelt Szeszák úr!

Sajnálattal értesitem arról, hogy az ön által kért 1993. október 13-i [szerda] napon

elfoglaltságaink

nem teszik lehetővé, hogy akár a legfőbb ügyész úr, akár én fogadjuk.

Ezzel szemben 1993. október 14-én 14 órakor hivatalomban mindketten tisztelettel várjuk, megjelenését ekkorra kérem.

Budapest, 1993. október 12

Tisztelettel:

Dr. Fábián János sk.

A szövegből tehát kiderül, hogy én jelentkeztem be. Kiderül azonban más is. Fábián saját "hivatalában" kivánt fogadni. [Ez nem volt ellentétes a gyakorlattal. Ha a fő tárgyaló Fábián volt, Györgyi mint megfigyelő hajlandó volt beosztottja szobájában megjelenni.

Így Budapest irányába kocsikázva sem sejthettem még, hogy egy ünnepélyes [hivatali] kivégzési ceremóniát készitettek elő "tiszteletemre".

Kissé korán érkeztem. A titkárnő azonban nem Fábián, hanem Györgyi irodájába terelt. Györgyi pontosan.jött és közölte, hogy négyen leszünk, kettőnkön kivül még a már emlitett Fábián és Sátory János [Györgyi polgári helyette se. A jó urak azonban késtek. Mi ketten egymássl szemben ültünk az ovál mennyezetű szoba kerekasztalánál. Én mindíg flegma voltam. Györgyi azonban nem bírta a feszült séget. Megtörte a csendet és közölte, hogy nyudíjazásomat határozta el. Ezután valamiféle magyarázatba kezdett, hogy tulajdonképp sajnálja, hogy így kell történnie. Ekkor azonban közbeszóltam, hogy ha már úgyis eldöntötte a sorsomat, kiméljen meg mindkettőnket attól, hogy előre intonálja azt, amit hármójuk jelenlétében úgyis végig kell hallgatnom.

Méregettük hát egymást egy darabig. Majd, mikorra már Györgyi ádámcsutkája úgy jártt fel és alá, mint egty páternoszter, bejöttek a samesz urak és Györgyi kihirdette az itéletet: nyugdíj! Majd közölte, hogy hanyas szobába kell mennem a "végkielégitésért".

Én összevágtam a bokámat és elindúltam kifelé. Utam csak Fábián mellett vezetett el, aki nyujtotta felém a kezét egy [álnok] kézfogásra. Én azonban kikerültem, mint a trabantos a félsorompót és kimentem.

A páternoszterrel lejjebb kellett mennem, a pénzügyi osztályra. A fölöttem süllyedő fülkébe beszállt Fábián és amikor már a pénzem felé csoszogtam a folyosón, utánam szalad, ill. kiáltott, hogy másnap reggel 9 órakor kezdődik munkaköröm [anyagaim] átadás - átvétele, ott legyek!

A pénzügyi osztályon már elő volt számlálva a megitélt 760.000 Ft., úgyhogy egy félóra alatt végeztünk.

Közbevetem, utólag tudtam meg egy bizonyos szolgálat embereitől, hogy főügyészi szobám ablakai a nyugdijazás napján késő éjszakáig világosak voltak. Az írataimat "foglalták le" telefoni utasitásra - a hivatalos eljárás megkezdése előtt. Gondolom, attól tartottak, hogy magamhoz veszek vagy lemásolok valamit ha hazaérek. Az aggodalom jogos volt, csak erre korábban került sor. Itt bosszulta meg magát Györgyi ostoba arisztokratikus gőgje, amelynek egyik megnyilvánulási formája mindenki lebecsülése, lenézése volt.

Másnap 16-án reggel persze még nem tudtam az előző napi "házkutatásról". Ha tudom, nem vesztegetek el egy napot az átadási procedúrával. Mindenesetre hátrányos helyzetbe hoztak, mert egyszerüen képtelen voltem, ill. lettem volna észrevenni, ha a mázsányi írat közül hiányzik e valami. Igy azt adtam át, ami megvolt...

Persze Györgyi a sánta kutyától is fél. Erre következhtetek abból, ami aznap velem történt.

Reggel félnyolc körül értem be [mint máskor]. A gazdasági osztály vezetője Gáll Józsefné úgyszólván a küszöbömön várt és közölte, hogy a legfőbb ügyész utasitására minden (!) kulcsomat és főügyészi papiromat azonnal át kell adnom [a főügyészi igazolványon kivül a kedvezményes utazásra jogosító igazolványt, stb. is...]

Ebből csak az zavart, hogy még Fábiánék érkezése előtt ki akartam szaladni a városba. Ezt meg is tettem, de már az épületbe visszamenni csak úgy tudtam, hogy kicsengettem a kapuőrt. Kérdezte is, hogy otthon tetszettem e felejteni a kulcsomat. Igenlő bólintással feleltem.

Azután megjött a budapesti delegáció Fábián János és Miks Antall, a titkárság vezetője. Kezdetét vette az inkább unalmas, mint kínos átadási ceremónia, amelynél az emlitetteken kivül dadogós helyettesem a következő főügyész Nagy Kálmán ministrált, másik helyettesemmel Kosztoölányi Lászlóval egymást váltva..

Azazhogy mégis volt valami kinos a dologban, mert délutánra Miks Tóni szemmelláthatóan elázott [nem a tető csorgott be]. Erre nekem utólag azt a magyarázatot adta, hogy nem birta idegileg elviselni azt a purparlét, amit Fábián és Nagy Kálmán velem kapcsolatban folytattak.

Szerény cókmókommal, amely egy közepes méretű neylon szatyorban bőven elfért], már 16 óra körül búcsút mondhattam a kapufélfának. Személyes ajándékaimat is ott hagytam.

Igaz, ami igaz: ismerőseim közül nagyon nagyon kevesen érdeklődtek afelől, mi történt velem és hogy élem meg.

Ezek egyike épp Verebes volt, aki megkérdezte: "mi történt magával"? Elmondtam. Erre azt válaszolta, nagyon sajnálom. Biztos őszinte volt.

Semmit sem küldtek utánam csak néhány üveg [megkezdett] piát, amit a páncélszekrényemben tartottam. Ezt Fábián és Vajda Alajos, az önálló nyomozások osztályának vezetője is így csinálták, mert Györgyi az ex-alkoholista a szent inkvizíció buzgalmával üldözte a piát, a szelid piásokat.

[Erről jut eszembe, hogy egyszer legfőbb ügyészi ellenőrzés volt nálam. Ennek alkalmából a vendéglátást a Megyei Főügyészség dísztermében rendeztem.

Jó zsíros debreceni menű volt. Én pedig nem csekély kárörömmel szemléltem, hogy a sok piás debreceni ügyész milyen pofákat vág a méltóbb szerepre érdemes boroskancsókba töltött sárga - barna kólákra és egyéb löttyökre.

Ami engem illet, miután az utolsó falat után megtöröltem a számat, magamhoz intettem a fentebb már emlitett Gállné Jutkát és, kezébe nyomva üres poharamat, jó hangosan mondtam: "Jutka, a hűtőben van a vörösborom, meg a szódám, csináljon és hozzon egy laza fröccsöt."

Hát én életemben olyan kínos csendet nem "hallottam..." Utólag belátom, ez az egy gesztusom is elegendő alap lehetett arra, hogy nyugíjazzanak...]

A dohány körül azután bonyodalmak támadtak. A "végkielégités" hat hónapra szólt. [Ügyvédi kamarai tagságom szünettelt ekkor.] Én nagyon hamar rájöttem, ha ezt a hat hónapot csellengéssel töltöm holtbiztosan kipuccanok, idegileg legalábbis.

Amikor Györgyi megtudta, hogy szökni készülök a karanténból rámtelefonált, majd s.k. (!) levelet is írt, hogy akkor bizony haladéktalanúl vissza kell fizetnem a búcsúpénz arányos részét. A válaszom az volt, jó visszafizetem, te meg nyald ki a seggem. A mondat 'felhívást' tartalmazó részét persze csak ajkaim formázták, a hangszálaim nem rezegtek...

Különösen megható volt Verebes empátiája, mikor arról kérdezgette a kötnivaló Vasprefektust, hogy telnek napjai a seggberugás óta.

Erről Apám egyik kedvenc története jut eszembe, egy alispánról. A méltóságos úr a kuglizás híve volt. Valóságos eseményszámba ment mikor guritott. Olyannyira, hogy az ügyeletes jurátus zsebkedőjével gondosan letörölve adta át a golyót. A zenekar pedig tust húzott, akár jól sikerült a dobás, akár nem.

Nos, a jó urat (is) nyudíjazták. Ennek minden vonatkozását nem volt még ideje átgondolni. Így várakozóan állt a dobóhelyre. Nem történt semmi, azahogy azt érezte, hogy hátulról, valaki megrángatja a zakóját [zekéjét] "lökjél már faszi, te következel"!

Én mindössze egy "alispáni" élményemről számolok be. Már újra ügyvédként bementem a Megyei Börtön [akkor még mocskos és büdös] beszélőjébe. Vártam az ügyfelemet. Merengésemnek egy fegyőr vetett véget. "Üjjön' már arrébb, hozzák a postát [postacsomagokat]". Hát' arrébb ültem...

Ja, még egyet. Nyugdíjazásom után egy magánlevelet küldött valaki az Ügyészség re címezve. Késedelemmel továbbították. Lakcimkutatást kellett végezni ugyanis, mert az ügyészség postai átvevője a következőket írta a boritékra: " cimzett ismeretlen". Az írás a "reszkető titkárnő" kézírása volt...

Azután, mint védő, tapasztaltam, hogy hivatali és köztörvényi büntettekkel vádolt rendőrtisztek, az ártatlanság vélelme folytán, fel nem függesztve, naponta járták vádlottakként a bíróságra, majd délután be az irodába. Az összes hivatali kulcsuk, igazolványuk megvolt.

1993 végén, amikor még Györgyi kenyerén csellengtem, a boltból jövet a postaszekrényben egy gépirással cimzett boritékot találtam, bélyeg nélkül. A feladó tehát személyesen kézbesitett. Mázlija volt, hogy elkerültük egymást. A borítékban ugyanis egy, ugyancsak géppel írott, vers volt. Szövege a következő.

Szép perspektíva, mondhatnók. Hál' istennek nem mondhatjuk. A félig-főügyészi nyugdíj valóban gyalázatosan kevés. Utódom, a dadogós Nagy Kálmán, most nyugdíjas táblafőügyész. Két helyről markolja a zsozsót. Igaz, ő nem piszkitotta

Én viszont nem lettem részeges. Minden nap dolgozom és az ügyvédi irodából is csurran - cseppen valami.

Néha nyögdécselek, de csak azért, mert fejembe vettem, hogy 75-évesen 105 kilóval annyi fekvőtámaszt csinálok, amennyit 24 éves koromban 85 kilóval tudtam. Ilyenkor tényleg majdnem beszarok, de már jóval túl vagyok a saját egykori csúcsom felén.

Még reménykedem is kissé, mert anyámra ütöttem, aki 96 évig ért. Reménykedem abban is, hogy egyszer még találkozom üldözőimmel, mint férfi a férfivel, ha ők férfiak lesznek még akkor...