Az egyetlen ellenség.

A zsidóság és a „Judeokrácia”
 

I.
 

Hitler a Mein Kampfban úgy vélekedett: a „... széles néptömegeknek csak egyetlen ellenséget szabad mutatni, mert sok ellenség esetén megzavarodnak.” 

A tétel, a tömeglélektan szempontjából, vitathatatlanul helyes. Politikai értelmezése és alkalmazása körében azonban végzetes hibák történtek és korántsem csupán Hitlernek felróhatóan! 

Az „egyetlen ellenség”, hitleri értelmezésben, „a zsidó”, a „zsidóság” képében lett megjelenítve. Hitlert ezúttal cserbenhagyta a „művész” finom érzékelése a „nüánszok” iránt. 

Vitathatatlan azon állítása is, nincs a világon még egy olyan faj, amely vére tisztaságát olyan gondosan igyekezett volna megóvni, mint a zsidó. Többé - kevésbé helytállóan írja körül azokat a faji stigmákat is, amelyek az eszményi szépség fogalmától, pl. a görögök emberi szépségideáljától, meglehetősen távol esnek. Ehhez járul a viselkedés, a beszédmód és az öltözködés. Brr!  

Az ellenségkép hitleri ábrázolása során olyan antinómiák [ellentmondások] keletkeztek, amelyek megcsalták úgy a képalkotót, mind a „műélvezőket”. Mennél több részlet került ugyanis a palettára, a kép annál inkább kezdett az ortodox zsidóra hasonlítani, aki megéri ugyan a pénzét, de - a faji egységen belül - elképesztő változatosságban jeleníti meg a zsidó élet, a zsidó lélek végtelen bonyolultságát, sokszínűségét.  

Már régen halogatom egy téma kidolgozását. A rabbinikus mozgalom egy jelentős áramlatáról van szó, amely felismerte a cionizmusnak  a zsidóság létét is fenyegető őrültségét. Tudjuk persze, hogy a zsidók hajlamosak, a gójok szórakoztatására, egymással civakodni. A zsidó-balhék egy része ilyen, más része másmilyen. Az említett mozgalom másmilyennek tűnik. 

Most csak a közelmúltra visszatekintve, azt kell megértenünk, hogy a zsidók milliói balsorsukat legalább annyira köszönhetik saját „judeokráciájuknak”, mint Hitlernek.  

A következőkre kell gondolni. 

Hitler gyűlölte a zsidóságot és mivel – indokoltan – úgy vélte, hogy a zsidó faj televényéből kelnek ki a népek megrontói vérszívói, az egész zsidóságtól kell megszabadulnia. Történelmi tény, hogy a [németországi] zsidóság szervezett kivándorlását elősegítendő maga Eichmann (!) folytatott tárgyalásokat Palesztinában, cionista szervezetek képviselőivel. A cionistákat „idealistáknak” tartotta és szinte kedvelte, mindenesetre respektálta. Ám hamar kiderült, hogy csak kevés emberről lehet szó, a legjavából. Az akkor már megálmodott Nagy Izraelnek pionírokra volt csupán szüksége.  

Hamvába holt a Madagaszkárra törtnő tömeges kitelepítés gondolata is. 

Ekkor a naiv nácik a nyugati demokráciák cselekvő, azaz befogadó, szolidaritásában kezdtek reménykedni. Amerika, a zsidó Mekka, azonban kirekesztőst játszott. A „nagy” Franklin Delano Rooseveltnek arra sem volt ideje, kedve, vagy módja, hogy az évi kb. harminc negyvenezer fős évi bevándorlási kvótát néhány ezerrel, felemeltesse.  

[Bezzeg mi, a kirekesztő „fasiszta” nemzet, titkos paktumot kötünk arra, hogy ötszázezer zsidót befogadunk, ha Izraelben szorul a hurok. Meggyőződésem, hogy zsidók százezrei máris készülnek a magyarországi alijázásra, hurok ide vagy oda. Tudom persze, hogy az „alijah” Izraelbe történő hazatérést jelent. Ebben azonban nincs semmi ellentmondás. Zsidó források Budapestet máris „Judapestnek” nevezik. Ugyanilyen alapon hazánk földje is nevezhető „Nagy Izraelnek”, pláne ha felvásárolják. L. Peresz erre utaló kijelentését.] 

A wannsee-i határozmányok, a zsidókérdés végleges megoldásáról [endlösung], akkor születtek meg, amikor nyilvánvaló lett, hogy a nyugat ujját sem mozdítja a keleti zsidóságért. Számukra sem menedéket, sem védelmet nem nyújt. A náci párt lapja a Völkischer Beobachter gúnyolódott is afölött, hogy az „eladó zsidókra a Nyugat nem vevő”. 

Azután elkezdődött! De hogyan? Lássuk a magyar példát. A „judeokrácia” honi reprezentánsai, a bárók, megkopasztva ugyan, de elhagyhatták az Országot. A koffereket SS tisztek vitték utánuk a repülőgéphez. A domesztikált pesti zsidóság, gettóban ugyan, de megúszta a Holocaustot. A rém csak a vidéki zsidókra csapott le. Ezek döntő többsége szegény, sokgyermekes, ortodox zsidó volt, vagyis „a zsidó”, ahogy Streicher lapja a Der Stürmer megjelenítette őket. Persze a kölyköket nem jelenítette meg a náci propaganda, holott egy népesség nem csupán pajeszes, szakállas ronda és vén zsidóból áll. Nem kelthettek viszont részvétet az ártatlan gyermekek iránt. Többször leírtam már, hogy a deportált zsidók sorsát illetően semmi kétségem nincs. 

Azt számtalanszor leírtuk, elmondtuk, elszavaltuk, elénekeltük: miként hajtották vágóhídra a magyar csendőrök a zsidókat. Ám arról alig akar szólni a fáma, hogy ez a verkli miért működött olyan „flottul”? 

Először is: a zsidók tájékozatlanok voltak. Az auschwitzi jegyzőkönyvek ugyan jóval a magyar zsidóság deportálása előtt ismertek voltak már – Nyugaton. Az amerikai légierődök, bombák és robbanó gyermekjátékok helyett, szórhatták volna a jegyzőkönyveket is, röplap gyanánt. Nem szórták. 

Tisztességes történészek - közöttük zsidók – kimutatják, hogy a német légteret uraló amerikai és angol légierő mi módon akadályozhatta, vagy lassíthatta volna a mészárlást. Ehelyett „Bombázó Harris” és bűntársai megrendezték német városok holocaustját. Csak Drezdában több mint százezer embert égettek halálra. 

A Judeokrácia „Utolsó Esély Akció” néven hajtóvadászatot rendez nyolcvan - kilencven éves vén faszok kézre kerítésére, akik a koncentrációs táborokban parancsnokok, az őrszemélyzet tagjai, vagy a foglyok közül kiválasztott kápók voltak. A „rettegett” Ivan Demjanyuk helyett Izraelbe hurcoltak egy szerencsétlen flótást és nem sok híja volt, hogy kicsinálják, mint Eichmannt. 

Már kevesebb szó esik a Judeokrácia magyar ágenseiről, köztük Kasztner Rezsőről és társairól, akik a „Zsidó Tanács” tagjaiként aljasul kollaboráltak a nácikkal és megnyugtatták fajtestvéreiket a felől, hogy a deportálás kapcsán nem esik bántódásuk. Valósággal beénekelték fajtestvéreiket  a vogonokba. 

Izraelben „felelősségre vonták”, azaz felmentették, Kasztnert. Az isteni igazságszolgáltatást azonban nem kerülhette el. Egy derék zsidó kicsinálta ezt a szörnyeteget. 

A Holocaust után jött a „Holokauszt Ipar”, a Judeokrácia jövedelmező vállalkozása. A praktikus németek szappant főztek, azaz háborús hiánycikket pótoltak, ellenségeik zsírjából. A Judeokrácia viszont, hatvan év után, pénzt sajtol fajtestvérei zsírjából és a tőke Molochjának bendőjét tömi vele. Melyik a gusztustalanabb? 

Egészen érdekes a zsidóság és a Judeokrácia viszonya. A judeokraták voltaképp nem szolidárisak fajtestvéreikkel [lásd Holocaust] ám, ha valaki felemeli a szavát ellenük, tüstént „antiszemitizmust” emlegetnek, vagyis százszorosan elárult fajtestvéreik közé vegyülnek, vagy épp hátuk mögé bújnak. Ezzel nem ritkán olyan vészt hoznak a zsidóságra, amely csak miattuk elkerülhetetlen. Magyarán, a zsidóságot nemritkán saját judeokráciája ejti túszul és sodorja bajba. Valami ilyesmit emlegetnek a rabbinikus tüntetők is. [Visszatérek mozgalmukra!] 

A Judeokrácia fogalmát csak akkor lehet megalkotni, ill. használni, ha a Judeokrácia a valóságban is létezik. Létezik! Erről szól majd a következő rész.