„Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek!
                                                             Vak, aki Isten szikráját nem érti,
                                                            Ha vérrel és sárral volt is befenve.
                                                                Mi óriás volt bűne és erénye,
                                                             És mind a kettő mily bámulatos
                                                              Mert az erő nyomá tá bélyegét”

II.

                 Anonymus "élesben"

A "Gesta Hungarorum" és egyéb históriák.

A valódi P. Magiszter „Gesta Hungarorum” c. művében írta le a „magyarok cselekedeteit”, honfoglalás közben.

Ez persze nem egészen úgy festett, ahogy nagy festőnk Munkácsy Mihály elképzelte és megjelenítette Árpádot, fehér lovon, előtte kétrét görnyedt alakokkal, a hódoltatott népek képviselőivel.

A Honban, itt – ott, várak voltak és ezeket be kellett venni. Ebben a tudományban azelőtt és azután sem jeleskedtek a lovas nomád népek. Aztán el kellett páholni a Hon addigi birtokosai által segítségül behívott idegen hadakat. Anonymus ezért, várról várra, csatatérről - csatatérre szökdelve próbálja száguldó őseinket képzeletében nyomon követni, ami akkor sem sikerült volna, ha az írással nincs néhány száz évvel elmaradva.

Szólásmondás, hogy valakit megelőz a híre. Nos, minket nem saját hírünk előzött meg...

„Nógrád és Nyitra vára” fejezetcím alatt az író feljegyzi.

 „… Mivel az isteni kegyelem volt velük, félt tőlük minden ember; mégpedig leginkább azért féltek tőlük, minthogy hallották, hogy Álmos vezér fia, Árpád vezér, Attila király ivadékából származott.”

Száguldó lovasaink előtt tehát ősapjuk Attila félelmetes emléke lebegett, rettegést keltve a lelkekben, megalvasztva a vért az erekben, kiszíva az erőt az izmokból.

„Akkor az összes szlovének, annak a földnek a lakosai, akik előbb Salán [Zalán] vezér alattvalói voltak, tőlük való féltükben önként meghódoltak nekik, úgyhogy senki sem emelte a kezétrájuk. S olyan nagy félelemmel meg rettegéssel szolgáltak nekik, mintha már régen uraik lettek volna.”

Mégsem mondhatjuk: mindent mertek, mindent tettek. A történelem, ezt Anonymus talán nem tudta, két logikai elem kombinációja. Mi tettek és mit nem tettek a történet szereplői. A szlovéneknek és a többieknek mindenesetre oltári szerencséjük volt, hogy a Bibliának, azazhogy a Tórának nem volt rovásírásos kiadása. Ha lett volna, úgy járhattak volna, mint Kánaán lakói, ahogy a Bírák Könyvében és nagyon sok más helyen írva vagyon.

 „Szent” István bezzeg  ismerte a Tórát, vagy inkább a Talmudot (?), és a „pogányok” áldozó helyeit leronttatta, valamint egyéb gonoszságokat is művelt. Erről később. Most térjünk vissza a Magiszterhez, aki kimondja, hogy mindazok, akik letették a fegyvert,  nem hányattak a "fegyver élére", sőt …

„Mikor látták, hogy az a sok nép minden háború nélkül meghódolt nekik, nagy lakomát csaptak; majd az előke-
lőbb lakosoknak, akik fiaikat kezesül adták, különböző ajándékokat osztogattak, s őket jó szóval, harc nélkül Árpád vezér hatalma alá vonták, sőt hadjáratukra magukkal is vitték, kezesül kapott fiaikat pedig többféle ajándékkal egyetemben Árpád vezérhez küldötték.”

Árpád, a jelek szerint, „liberálisabb” volt az ellenféllel, mint hadvezérei. Ez Nyitra ostroma kapcsán derült ki. Nyitra vára ugyanis szívósan ellenállt a magyaroknak, akik harcolók egy részét megölték, másokat pedig …
„aki csak azon a földön nem akart a hűségükre állani, vasbilincsbe verve magukkal hurcoltak.”

Ám Árpádnak több esze volt, mint alvezéreinek. Nem koncoltatta fel a foglyokat, sőt!  „… Nemeseinek tanácsára és kérelmére megeskette a nyitrai részekről hozott hűtleneket, aztán különböző helyeken földeket adományozott nekik, nehogy még hűtlenebbekké váljanak, s így majd, ha hazatérnek, megrontsák a nyitrai határon lakó híveket is.”

A szorongatott Zalán „természetesen” görög és bolgár hadakat hívott be a magyarok ellen. Mikor megjöttek a külföldi csapatok, megüzenték Árpádnak, menjen vissza, ahonnan jött. Úgyszólván az anyja p……ba küldték.

Árpád azt üzente vissza, ő „megvette” ezt a földet és azt tanácsolta Zalánnak, ő menjen vissza Bolgár országba, ahonnan ősei ide jöttek.  [Ami a „földvásárlást” illeti, hát ebben volt némi turpisság. Tény hogy elődeink nagyra becsülték a lovat. III. Richárd (aki eleve elhatározta, hogy gazember lesz) így kiáltott, mikor szarban volt: „országomat egy lóért!” Ha Árpád ars poeticáját megírták volna, abban ez a formula lenne: „országodat egy lóért!”]

Mivel kompromisszum nem született, összement a két had és a magyarok ronggyá verték az egyesült seregeket. Zalán futott elől. Később erről lett híres. [„Zalán futása.”] Bolgár-fehérváron kötött ki, ahogy Árpád tanácsolta. A vendéghadak pedig elnavigálták magukat és ahol patakot sejtettek a Tisza folyt. Legtöbbjük beleveszett. Mi meg maradtunk. Valami hülye ezt a helyet később „görög révnek” nevezte el. Hát, ami azt illeti, tényleg révbe jutottak.

És most következik a Gesta csúcsa: a Pusztaszeri Alkotmányozó Nemzetgyűlés leírása.

„A diadal után Árpád vezér meg vitézei továbbvonulva addig a mocsárig mentek, melyet Körtvélytónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokás- törvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának.”

Vannak, akik azt mondják – én is ezek közé tartozom – hogy a magyar alkotmányos rend egyik pillérét a pusztaszeri döntvények képezik. [A többi pillérről máskor, máshol.]

Más kérdés, hogy Árpádnak nem voltak „nemesei” és nem adományozott nekik helységeket lakossággal, azaz jobbágyokkal, vagy rabszolgákkal együtt. Árpád a törzsek szálláshelyeit jelölte ki, nem gyakorolt kegyúri jogokat. Ilyesmiket I. István csinált, azzal a különbséggel, hogy az adományozottak jobbára nem magyar harcosok, hanem német, ill. olasz martalócok és idegenből jött papok, ill. papi rendek voltak. De haladjunk csak sorjában.

Zalánnal még lett volna elszámolni való. Ezért utána eredtek Bolgár-fehérvár irányába. Zalánt ugyan nem kapták el, ám a vár alatti síkon péppé verték a bolgár és a görög hadakat. E győzelem kettős eredményt hozott.

Az egyik fejlemény, hogy „… másnap Bolgár ország vezére különféle ajándékokkal elküldte követeit Lélhez, Bulcsúhoz meg Botondhoz s könyörgött nekik, hogy álljanak rá a békére. Azonfelül azt is megüzente, hogy nem fogja pártját nagybátyjának, Zalán vezérnek, hanem meghódolva híven szolgál majd Árpád vezérnek, és évi adót is fizet neki.”

Árpád apánk, aki az adót nagyon kedvelte, kegyesen meghallgatta a bolgárok kérését és békés adófizetőkké tette országukat.

A másik hozadéka az lett a haditettnek, hogy menetből lerándultunk az Adriáig. Közben meghódítottuk Rác országot és Horvátországot.  A görög – bolgárverés Anonymus hangszerelésében így hangzik „…azután útjukat folytatva a Vaszil-kapuig mentek: majd innen továbbindulva Rácföldet hódították meg, s annak foglyul ejtett vezérét soká vasra verve tartották. Erről a helyről felkerekedve egészen a tengerig jutottak, s annak a hazának minden nemzetét erőszakkal és szépszerével a magyarok vezérének, Árpádnak az uralma alá hajtották. Spalato városát szintén elfoglalták, sőt egész Horvátországot meghódították.”

Értitek magyarok? Biztos értitek! Egyszerűen nem volt előttünk akadály. Nem mintha mások földjét és annak lakóit, barmait Jahve kezünkre adta volna, hogy lemészároljuk még a csecsszopókat is. Nem! Mi a kezünkbe vettük a magyar nyilat, vagy a görbe szablyát, aztán hajrá, üsd - vágd, nem apád! De ez csak a hadinépre vonatkozott. Árpád uralma alatt nem voltak népirtások. A gyermekeket, hajadonokat nem adták el rabszolgáknak, nem is hurcoltak a Circus Maximos kazamatáiba, hogy a vérszomjas csőcseléket szórakoztassák. Nem dúlták fel a leigázott népek szent helyeit. Nem gyilkolták le papjaikat [csak később a „kalandozások” idején]. „Vae victis” [jaj a legyőzöttnek] mondták a rómaiak. Az általunk legyőzötteknek adózniuk kellett. Hát istenkém, mit is mondjak, adózni mindig kell…

Amikor mi hont foglaltunk, nem volt mese! Nem lövöldözött Gavrilo Prinzip. Nem lőtte kupán magát Teleki Pál. Nem voltak Hideg Napok. Tito marsall partizánjai nem vitézkedtek a hegyek között. Nem is gyilkoltak halomra magyarokat.

Vándor! Ha Spalatoba készülsz, Split után kérdezősködj. E helység óvárosa Diocletianus római császár egykori palotájának falai közé épült. Látni fogod a csodálatos templomokat, melyeket magyar királynők építtettek.

De haladjunk, ne bámészkodjunk. Szerfelett tanulságos, és fajunkra jellemző, ennek a kis hadi kiruccanásnak a vége is! [Valóságos happy end!] „A Száván is átkeltek, s elfoglalták Zágráb várát; majd ellovagolva, Pozsega várát meg Valkó várát vették be. Innen is távozva, a Dunán a Geréc-révnél átkeltek, s megérkeztek Árpád vezér udvarába. Mikor Lél, Bulcsú, Botond és a többi vitézek a második esztendőben nagy diadallal, épen és sértetlenül visszatértek Árpád vezérhez, nagy öröm támadt a vezér egész udvarában. Csaptak nagy vendégséget, s mindennap pompásan lakmároztak a magyarok együtt a különféle nemzetekkel. Midőn a szomszéd nemzetek hallották véghezvitt jeles cselekedeteiket, Árpád vezérhez özönlöttek; igaz hűséggel hódolva szolgáltak neki, de volt is részük jó gondviselésben; így aztán igen sok vendég háznéppé vált.” Tegyük hozzá, mérsékelt adókötelezettség mellett…

  
De hát a magyar nem lakmározásra termett. Ezért most ugrok egyet a Gestában, egész odáig, amidőn őseink már a Fekete Tengerben is meg akarták lovaikat füröszteni. A Hontól távol bóklászó honfoglalók engedélyt kértek erre. „Avégett is küldöttek hozzá [Árpád vezérhez] követeket, hogy adjon nekik engedelmet a Görögországba menetelre, ahol majd aztán egész Macedóniát meghódítják a Dunától a Fekete-tengerig. Hiszen a magyarok lelke abban az időben semmi mást nem áhított, csak földeket foglalni, népeket hódítani és hadimunkát végezni. Tudniillik a magyarok akkor úgy ’örültek’ az embervér kiontásának, mint a nadály, s bizony, bizony, ha nem így tettek volna, nem hagytak volna annyi jó földet utódaikra. De erről ne többet!

Itt álljunk meg egy polgári szóra, hogy helyre tegyük a Mester súlyos képzavarát. A vér látványának pl. a tigris biztos örül, de nem „issza” azt, nem keveri pászkába, stb. [Ezért nem is érte a tigriseket „vérvád” soha.] A nadály valójában nem „ont” vért, csupán „szívja” másnak a vérét. Ez nem magyar sajátosság, de erről később. Elég az hozzá, hogy Árpád nem volt elrontója a dolgoknak.

„Vajta és a követek megérkeztek Árpád vezérhez, s elbeszélték neki a történteket. A vezér pedig megdicsérte „művüket”, egyszersmind Szovárdnak meg Kadocsának teljes szabadságot engedett, hogy Görögországba menjenek, s ott földet foglaljanak maguknak.”

A Gestát figyelmesen tovább olvasgatva feltűnik valami. A magyarok, mint igazi lovas nemzet, egész rapszodikusan, mintegy lóugrásszerűen, mozogtak Nyugat Európában és pl. Veszprémet később foglalták el, mint Macedóniát, vagy a dalmát tengerpartot.

Anonymus beszámolója Pannonia lerohanásáról - ha igaz - agyagba döngöli a dákoromán agyrémet is.

A magyarok, írja  „A negyedik nap Veszprém váráig nyomultak. Ekkor Ösbő meg őse seregüket elrendezve heves támadást intéztek a római (!?) katonák ellen, akik Veszprém várát őrizték. És állt a harc köztük egy héten át. Ám végül is a második hét szerdáján, midőn mind a két fél serege a harci küzdelemben szörnyen kifáradt már, akkor Ösbő meg őse sok római katonát karddal pusztítottak el, másokat pedig agyonnyilaztak. A még megmaradt rómaiak most már a magyarok merészségének láttára Veszprém várát odahagyva futásnak eredtek, s életüket mentve a németek földjére siettek. Ösbő meg őse egészen a németek határáig üldözte őket. Egy nap pedig, mikor a magyarok és rómaiak a határon voltak a rómaiak lappangva átúszták azt a folyót, amely Pannónia és a németek határán van”

Ez azt jelentené, hogy a Nyugatrómai Birodalom népmaradványait mi pusztítottuk, ill. űztük volna el? Szinte hihetetlen. De még hihetetlenebb az, hogy ezeknek bármi közük is lehetett a mai románokhoz. Ha így lett volna, ösztönösen a „Regát” irányába menekültek volna…

Közbevetőleg jegyzem meg, a Gestában felfedezhetők bizonyos ószövetségi beütések. A magyar had diadalainak transzcendens magyarázataként foghatók fel az alábbi sorok.  „Az Isten ugyanis, kinek irgalma járt előttük, Árpád vezérnek meg vitézeinek kiszolgáltatta ellenségeiket, s ők így kezükben tartották a népek munkájának gyümölcseit.” Ez olyan, de olyan zsidósan hangzik. Csak ha a zsidókról van szó, akkor hiteles, fennkölt azaz „biblikus” a történet. Ha rólunk van szó, a „barbárok rémtettei” jelző dukál.

Ezért sem értem, hogy némi öldöklés, de jobbára csak rablás miatt miért csak nekünk kellett [később] megkeresztelkednünk, a Pápa, a német hódítók és I. István parancsára. A Kánaánra törő gyilkos hordát Jahve miért nem hajttatta keresztvíz alá, Mózes szavával, hogy megszelídüljenek? Keresztelő Szent János csak nagy fáziskéséssel bukkan fel a Bibliában és ő se Jahve embere. A fene se’ érti ez az ó héber és judeokeresztény felfogást!

Tovább gombolyítva Anonymus elbeszélését, fennkölt események sora következik. Attila unokáinak a Kárpátokon innen rekedt, de sziklaként el nem porladtiója. knak tkezik bukkan fel a Bibliában és ő se Jahve embere.  sziklaként el nem porladt székelyek és az Attila honába visszatérő magyarok találkozása és első közös akciója. A történet az egykori Bihar vára körül bonyolódik és azzal veszi kezdetét, hogy a Kórógy vize mellett táborozó magyarok elébe jönnek a székelyek és kisvártatva „Ösbő [magyar vezér] serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba”

Van ebben valami felemelő, nemde? A folytatás pedig sok - nagy tanulsággal szolgál a magyar – székely lelkiség megértéséhez, megítéléséhez.

Folyt. köv.!

2008.01.15

T.