Anonymus látomása.

Képzeljük el, hogy ’egy’ Anonymus a Krisztus utáni 844 évben a Kárpátok északi lejtőjén üldögél, térdén írótáblával övében kalamárissal, kezében lúdtollal. Nem turistaúton van, tudósitó. Őszentsége II. Szergiusz pápa küldte megfigyelőnek, mert neszét vette, hogy Ázsiából egy újabb horda közeledik a Kárpátok bércei felé. Eleget olvasott, hallott Attiláról, isten ostoráról ahhoz, hogy aggódni kezdjen a „nyugati értékek” miatt. Ezért ugrasztotta hűséges jegyzőjét, vegye szemügyre és jelentse neki, mi az ábra?

Persze valamit szemügyre venni nem is olyan egyszerű. A kőszáli sas látása holtbiztos élesebb, mint Anonymusé, de mit ’észlel’ abból, amit lát? Hát tulajdonképp a zsákmány- állatokat, nyulat, ürgét, galambot, stb. Az ember, főleg ha okos és tárgyilagosságra is törekszik, a szemén keresztül lát ugyan, de a látottakat elvont ismeretei, tapasztalatai és eszmei beállítottsága szemüvegén keresztül ’észleli’. E lelki szemek segítik az embert a tudatos látásban, a „meglátásban”.

[A „történelmi hús - vér Anonymus” nemcsak azt írta, amit olvasott, hallott, vagy látott. Néha sajnos a hasára is ütött írás közben, amit ma úgy neveznek: írói – költői szabadosság. Korszakos művének hasznossága mellett nagy kárt is tett ezzel és nemcsak a történettudománynak.]

De térjünk vissza a kárpáti lankára. Anonymus először egy nagy porfelhőt pillantott meg. Már ebből tudta, nem ül ott hiába. Hogy ne vesztegesse az időt, megírta a mellőzhetetlen invokációt [előszó, prológus], amely rövid fohász volt az Úrhoz: élesítse elméjét, hogy megfelelhessen magasztos küldetésének. Továbbá szerény írását a Szentatya jóindulatú figyelmébe ajánlotta. Majd felemelte kissé a kámzsáját, hogy előre is kilásson alóla. Meg aztán itt úgyse’ ismerhette fel senki, maradhatott Anonymus.

Aztán kezdett kibontakozni a kép. Elől lovasok. Ezeket akár hunoknak is nézhette. De az alakzat nem olyan tömör volt, mint a felvonuló lovas hordáké általában. Valamit körbevettek. Hát igen! A menetben hatalmas állatcsordák haladtak, majd feltűntek az ökrök vontatta, zsúfolásig megrakott, szekerek. A szekereken asszonyok, gyermekek, öregek! Krónikásunk rádöbbent: egy útra és hadra kelt nép közeledik. Egy valóságos népvándorlás képe bonta- kozott ki káprázó szemei előtt.

Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a menet, a járható utat követve, kissé elkanyarodott, úgyszólván elvonult előtte. Így bőven volt ideje a részleteket is megfigyelni és a látottakon elgondolkodni.

[Azt persze nem láthatta, honnan jönnek és miért kerekedtek fel onnan, ahol eddig voltak. Ezt ráhagyta az utókor történészeire, akik ezer év óta késhegyig menő vitákat folytatnak e témákon, amelyek tán’ fontosak, de nem lényegbe vágóak. [A fontos, hogy jöttek, láttak,
győztek!]

Az állatok láttán, megállapíthatta a Mester, hogy füves pusztákról jönnek. De hogy miért jönnek? Elfogyott a fű, a víz talán? Vagy erősebb nép szorította ki, hajtotta maga előtt őket? A lényeg, hogy itt vannak és, minden jel szerint, itt is akarnak maradni – valahol, azazhogy mivel egyenesen a Kárpátok bérceinek tartottak, alighanem a túloldali Pannon síkság az úti céljuk.

Ami a jámbor Krónikást mindjárt az elején megdöbbentette, az óriási vonulás rendezettsége volt. Persze bizonyos állatfajok is képesek rendezetten vándorolni, pl. a rénszarvasok. De ezek egyazon faj egyedei és ösztönük szabta irányba mennek, olyan tempóban, hogy a fiatalok lehetőleg ne maradjanak le. De itt fürge lovak – lovasok, gyalogosok, szarvasmarhák, igavonók, kisebb patásállatok haladását kellett „szinkronizálni”. Ennek ellenére az egész úgy festett mintha valami óriási élőlény araszolna előre.

Nagy fantáziára vallott volna arra gondolnia, nem is gondolt rá, milyen lehet az az állam, amely menetben is (!) képes így regulázni a népet, amelynek egyedei a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítanak saját hazája röghöz kötött jámbor földművelőire.

Közelebbről szemlélve kitűnt, hogy a rendet szélsebesen ide oda cikázó lovasok segítenek biztosítani. Az ám, a lovasok. Közülük nem mindenki volt „komoly” harcos. Egészen apró kölykök is kergetőztek a menet körül, nem zavarva annak rendjét, majmokként kapaszkodva a lovak nyakába, sörényébe. Némi túlzással szólva, egyszerre tanultak járni és lovagolni. [Lóra termettek, írhatta volna róluk, de nem írta, mert ezt a fogalmat később a romantikus történészek alkották meg.]

A nyugati szemlélő számára további furcsaságként hatott, hogy „vánszorgásnak” e vonulásban semmiféle jele nem mutatkozott, bár nem lehetett kétség aziránt, hogy régen és messziről jönnek. Ennek titkát alighanem sikerült megfejtenie, az emberek és jószágaik alkati sajátosságai alapján. Mindannyian a kegyetlen természet kiválasztottjai voltak! Képesek mindent tűrni és bírni, amit a sors kirótt rájuk. Ráadásul hazájukból elhozták és menetközben sem hagyták el – vidámságukat.

Ahogy még közelebb értek, elébb a katonákat vette szemügyre, akiket gondolatban kentauroknak minősített, hisz szemmel láthatólag összenőttek lovaikkal. Megnyugvással állapította meg, hogy egy ilyen lény tömege kb. fele egy nyugati páncélos lovasénak. Fegyvereik pedig úgyszólván játékszereknek tűnhettek emezek lándzsái, pallosai, buzogányai mellett.

Nem foghatta fel a jámbor [civil], hogy e „mini” harcosok és harceszközeik mire lehetnek képesek és hogyan szuperál élesben a magyarok által cizellált ázsiai harcmodor. Fantáziája már azon kiakadt, hogy egy lovas miért futtat maga mellett még plusz két – három lovat és miért cserélgeti időnként azokat? Nem sejthette, hogy „gyakorlatot” lát. Ez a cserebere harchelyzetben a magyar harcosnak nagy „hatótávolságot” és „sebességet” biztosít.

Felismerte a magyarok furcsa íjait, de lőgyakorlatot, a Nyugat nagy szerencsétlenségére, nem látott. Így a „magyarok nyilainak” harci értékéről sem alkothatott fogalmat. Honnan tudhatta volna, hogy ezek nagy távolságról képesek átütni az erős páncélt is. A harcosok övén fityegő aprócska csákányt [fokos] jószerivel észre se’ vette. Hogy jutott volna esze ágába is, hogy e játékszer hegyes vége ugyancsak átüti a sisakot. A görbe harci szablya is jó, ha fele lehetett egy pallosnak. Akkor is rövid fegyvernek látszott, ha megtoldják egy lépéssel.

A harcosok bőrvértet viseltek, kicsiny bőrpajzsaik voltak. Ugyan hogy védhettek ezek az acélfegyverekkel szemben?

Mindent látván, és úgyszólván semmit sem értvén, a Mester úgy döntött, jelentésében nem bagatellizálja el a veszélyt, de nem is húzza meg a vészharangot. Gondolt arra is, hogy a Pannon síkság népei képesek, ill. hajlandók lesznek a puffer szerepre és testük tömegével, netán a testekből emelt hekatombákkal, védik majd a Nyugatot, legalábbis annyi ideig, amennyi a magyarok elleni felkészüléshez szükséges.

Nem volt feladata hogy a behatolók kulturális színvonalát értékelje. Így aligha tartotta említésre méltónak az alábbi apróságokat.

Csuhások nem masíroztak a menetben. Templomi zászlók nem lengtek fölötte.  A szeke- reken sem írópolcokat, sem fóliánsokat, sem pergamentekercseket nem látott. Joggal vélhette, hogy e barbár nép pogány és írástudatlan. [Nem hurcoltak emeletes bálványokat sem, mint manapság a Krisnások a Margit hídon keresztül.] Ha látta is a bugylibicskákat és a pálcikákat, hogy a fenébe találhatta volna ki, hogy azok egy ősi írás kellékei.

Az viszont feltűnt neki, mint szépérzékkel megáldott embernek, hogy a férfiak és nők ruházata egyaránt díszes. Eszközeik „mívesek”. Azon nem tűnődött, hogy ezeket a cuccokat lopták, rabolták, vették, cserélték, vagy netán saját kézműiparuk volt. [Ez mindmáig sem teljesen tisztázott kérdés.]

Sőt azt is észrevette, amikor egy menyecske a rekettyésbe vonult kisdolgát végezni, hogy szoknyája [kaftánja] alatt valami fehérség látszott. Igen, a vászon alsóneműt látta, ami a magyarok már akkor is ismertek, viseltek, sőt mostak, amikor a „kultúrnépek” még nem.

Aztán a menet megállt és a Magiszter valami visszataszítót látott. [Ezen úgy felháborodott, mint a latin amerikai népek millióit kiirtó spanyol konkvisztádorok tábori papja, Diego Di Landa, a mayák emberáldozatai láttán.]

Az agg vezér Álmos megöléséről, vagy inkább feláldozásáról van szó. [Ezt megírta az igazi Anonymus is.] A virtuális Anonymusnak látnia kellett, hogy az agg vezér megdicsőülten fogadta halálát, abban a meggyőződésben, hogy életerejét, tapasztalatait fiára, Árpádra örökítheti önkéntes áldozatával.

Itt indokolt megállnunk egy polgári szóra. Már ami az echte „kultúrnépek” történetét és szokásait illeti. Ugyanis, ami azt illeti, Mózes sem juthatott be az ígéret földjére.

 „Írva vagyon, hogy „Mózes Nébó hegyi megérkezése mégsem volt maradéktalanul boldog pillanat. Tudjuk, hogy népe engedetlensége miatt egy teljes nemzedéknek el kellett múlnia és csak a gyermekeik generációja juthatott be az ígéret földjére. Még maga Mózes sem léphetett be oda.”

Kétségtelen, ha a pusztai vándorlás és a gólyafos pályaelemeit leíró képleteket összehasonlíthatnánk, úgy az előbbi volna sokkal egyszerűbb, rövidebb.

Vessük össze röviden a két nép odüsszeiáját is. Tanulságos lesz! Mózes népe, az Írás szerint, magával Jahvéval kötött szövetséget. Ennek folytán, csak azért, hogy „fogságából”szökhessen, hét istencsapás érte Egyiptomot. Gyorsan haladhattak volna, mint manapság egy fedélzeti navigációval felszerelt gépkocsi, hisz útjelző gyanánt feltűnt időnként egy lángoszlop. Manna permetezett az égből [íze persze nem vetekedhetett a füstölt libanyakéval]. Megnyílt előttük a Vörös Tenger, stb. Ennek ellenére a kiválasztott nép folyton lázadozott. Nem volt elég a Frigyláda [bálványnak]. Mózestöl szinte havonta égi jeleket, azaz csodákat követeltek. Mózes távollétében bálványt állítottak aranyborjú formájában és azt imádták. [Imádják ma is.] Emiatt negyven évig kellett kerengeniük, állítólag azért hogy a nagypofájúak kipusztuljanak.

És ha toronyiránt mennek? Nem lett volna rövidebb az út, a vándorlás időtartama, és kevesebb a pusztulásra ítélt elégedetlenkedők száma? Mi okozta ezt a krónikus konszenzus – hiányt? És miért ezt a vándorlást tanítják nekünk, verik belénk? Miért nem a magunkét? Pedig az fennköltebb, tanulságosabb!

[Nota bene! Sokan pedzegetik – köztük zsidó írók – hogy a Holocaust olyasféle célt is szolgált, hogy meggyorsítsa a kivándorlást. De ez egy másik téma.]

A magyarság is kötött szövetséget. A vér szövetségét! Magyar magyarral, azaz saját fajtájabelivel. A vér szava a továbbiakban elegendő volt arra, hogy a hét törzs nyalábba fogja a magyar akaratot és egyetlen vezér uralma alatt, kódorgás és pofázás nélkül, megtegye az ígéret földje felé vezető legrövidebb utat, majd birtokba vegye azt.

Itt lezárúl a "Gesta" első fejezete azzal, hogy a tömeg hirtelen befordult a hegyek közé és áthágott egy hágón, alkalmasint a Vereckei szoroson. A Magiszter is befejezte az első jelentést. Útra bocsájtotta az első postagalambot. Összecsomagolta a cuccát és a honfoglalók nyomába eredt. A ló és tehénszar jól láthatóan jelezte, merre kell mennie. Meg volt magával elégedve. Nem is sejtette, hogy nem volt igazán figyelmes. Nem tájékoztatta helyesen a gazdáját. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a pápa mindössze ennyit mondott a tudósításra „Bah!” Az ő szempontjából nagy hiba volt.

A következő jelentés a magyarok "rendhagyó" hóditásáról szól majd.

2008.01.01

T.