Tóth Árpád stílusa eltér a ma megszokottól. Olyan korban kezdett írni, amikor a tapintat, a tárgyilagosság még erénynek számított. Ezen nem tud, esetleg nem is akar, változtatni. Talán nem is baj...

A szerzőnek nincsenek szenvedélyei, mániái sem, hacsak nem tekintjük annak, hogy gondolatai minduntalan visszatérnek két témához: a műszaki értelmiség és a cigányság problémáihoz. Az a műszaki értelmiség, amely Hazánkban, mint a „vas és acél országában” értelmiségi elitet képezett, deklasszálódott. Létszáma az „örvendetesen” magas halálozási ráta miatt rohamosan csökken, következésképp e probléma jelentősége is...

A cigányság esetében némiképp más a helyzet. Ez a kérdés, amely a „kádári konszolidáció” idején még belesimult a hofi-viccekbe, félelmetesnek csak Moldova „kasszandra jóslatainak” lapjain mutatkozott, mára fenyegető rémmé változott.Az írónak nem hibája, hogy mai nézeteibe sokmindent átemelt, ami anno „hétszentségnek” számított. Emiatt mára egyes elképzelések esetleg időszerűségüket veszthették (?). Ám az egész írást összetartja, úgyszólván átkötözi az írót jellemző tárgyilagosság, tapintat és a vitathatatlan jószándék. Ezen erények mellett jelentéktelennek tűnik minden gyarlóság, amely minden emberi alkotás sajátja.

Az író felemlegeti szellemi kortársait. Egyik-másik név láttán esetleg felszisszen, aki olvasott valamit az illetőtől... De ne feledjük, a történelem amellett hogy piedesztálra emeli az '56-os pesti srácokat, nem fog majd megfeledkezni arról, hogy a bomlás a Pártban kezdődött, az írók - nem utolsó sorban a zsidó írók - buzgólkodásának köszönhetően. Solt Ottiliára a ma embere mond valami csúnyát, ha tudja egyáltalán, ki volt ő. De ne feledjük, mint zsidó revizionistát üldözték annakidején, és ez akkor nem is volt olyan vicces, mint amilyennek ma gondoljuk.

Ha ezt a kitűnő cikket én írtam volna, akár egy epilógus keretében, elméláztam volna azon, hogy mit várhat a cigányság egy olyan „demokráciától” amely külföldi „vendégmunkára” küldi az értelmiséget, az utcára [strichelni] a leányokat, asszonyokat és anyákat, és az ingyenkonyhák sorbanállói közé kényszeríti a nyugdíjasokat. Egy olyan demokráciától, amely leállította a „fekete vonatokat”, megfosztotta a munkától azokat a cigányokat is, akik dolgozni tudtak és akartak.

A cikk, miként a cigánykérdés, tehát tovább él. Kérdés, mi lesz belőle, belőlük?

2009.12.29

Sz. Gy.

 Napjaink egyik sürgető feladata a cigány lakossággal szemben egyre erősödő előítélek, kölcsönös szembenállás felszámolása. Arra van szükségünk, hogy széleskörű áttekintést kapjunk egyrészt arról, hogy az elmúlt évtizedekben milyen törekvések, határozatok segítették a cigány lakosság társadalmi integrációját és mi vezetett a jelenlegi egyre feszítőbb ellentmondásokhoz. A környező országok közül 1961-ben először Magyarországon hoztak határozatot a cigány lakosság társadalmi integrációja érdekében. Már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a cigányok hagyományos életmódja a jövőben a létfeltételeket nem biztosítja. A határozat két alapvető célt tűzött ki. Egyrészt a putri jellegű cigánytelepek felszámolását, másrészt az állandó, a megélhetést biztosító munkahely megteremtését. A Minisztertanácson külön a cigánykérdéssel foglalkozó részleget hoztak létre. A határozat kezdeményezője úgy fogalmazott, hogy „a jelenlegi nehéz anyagi körülmények között is szükséges a cigányok társadalmi integrációjának megkezdése, mert ha nem oldjuk meg ezt a kérdést, a jövőben példátlan feszültségeket okozhat.” 

 

A hatvanas években a cigányok több mint nyolcvan százaléka élt telepeken, négy százalék pedig településektől távol, az erdőkben, kedvezőbb életkörülmények között, elsősorban a zenészek laktak. Ekkor még nem álltak rendelkezésünkre tudományos kutatási módszerek (szociológia). Az első ilyen megalapozott kutatásokat Kemény István egy évtizeddel később, a hetvenes években indította el, ennek eredményeit 1976-ban publikálta. Így csupán azokra a személyekre számíthattunk, akik évek, évtizedek óra, a legkülönbözőbb összefüggésekben foglalkoztak a hazai cigánylakosság helyzetével, problémáival. 

 

A rendszerváltás előtti évtizedekben valamennyi cigánytelepet felszámoltuk. A munkaképes cigányok nyolcvan százaléka ipari üzemekbe dolgozott. Ugyanakkor feltárultak azok az ellentmondások, szélsőséges nézetek, magatartások, amelyek napjainkban is akadályozzák a cigányok társadalmi integrációját.  Ez a széleskörű munka nem kapott publikációt. Ez az elfelejtett, illetve tudatosan elhallgatott két évtized tapasztalatai nélkülözhetetlenek a problémák megoldásához. 1950-ben az első munkahelyemen találkoztam először a cigányokkal. Az Erdei Mellékeket Értékesítő Vállalatnál voltam felelős az erdei gyümölcsök [málna, szeder, bodza stb.] begyűjtéséért, amely feladatot az erdőket jól ismerő cigányok végezték. Borsod, Heves, Nógrád cigánytelepeit rendszeresen felkerestem, és szoros munkakapcsolatot építettem ki az ott élő emberekkel. A cigányok akkori életkörülményei megdöbbentettek, és egy életre elköteleztek, hogy segítséget nyújtsunk számukra. 

 

Könyvtárakban, levéltárakban kutattam, dokumentumokat tanulmányoztam, adatokat, információkat gyűjtöttem a cigányok történetéről, vándorlásukról, munkájukról stb. és kiváló eredménnyel írtam meg doktori értekezésem e témában. A hatvanas években a Művelődésügyi Minisztériumban dolgoztam, előbb miniszterhelyettesem, majd a Minisztertanács kért fel erre a feladatra. Miután biztosították a feladathoz szükséges milliárdokat szükség volt kidolgozni azokat az elveket és módszereket, hogyan lehet a cigányokat a munka világába bevezetni. A feladat nehézségét az okozta, hogy alapvetően két lényegesen eltérő kultúra ütközött. Egyrészt a magyar lakosság közép-európai kultúrája, ahol meghatározó az iskola, a tudást, a munka a kialakult magatartás. Másrészt a cigányok ettől lényegesen eltérő életmódja. A cigányok megélhetését akkor biztosító munka még a legösszetettebb tevékenységeknél (teknővájás stb.) iskolai végzettséget nem igényelt. A „szakma” apáról fiúra szállt. A magatartásukat, gondolkodásukat a telepeken egy zárt közösség határozta meg, amely alapvetően eltért a többségi társadalométól. 

 

Ilyen körülmények között vált szükségessé a cigányok munkahelyi beilleszkedésének elveinek és módszereinek kidolgozása. Az évek során szerzett tapasztalatok alapján meg kellett találni a cigányoknak azt az „érdekét” amely lehetővé tette a társadalmi integráció elindulását. Ezt a putrik felszámolása, az állandó lakás megszerzése volt. A hatvanas, hetvenes években a „Cs” lakás egy alapvető életmódváltozást alapozott meg. 1990-re Magyarországon, a hagyományos cigány putrikat felszámoltuk és a cigányok tulajdonába adtuk. Kidolgoztuk a városokban lakó cigány lakosság számára a „lépcsőzetes telepítés” módszerét, mely szerint  nem célszerű a túl nagy életmódváltás, a putriból összkomfortos lakásba költözés. 

 

A minőségi lakáscserét a munkához való viszonyhoz, az életvitelhez és  magatartásához kötöttük. A lakás feltétele az állandó munkavállalás volt. Ezekben az években az ipar szerkezete, munkaerő-szükséglete megfelelt ennek. Az alapot, a mintát az elmúlt években ipari munkát vállaló falusi lakosság adta. A cigányok munkahelyi beilleszkedésének sajátos módszerét dolgoztuk ki. Az eredmény számunka is meglepő volt, a nyolcvanas évek végére a cigányok nyolcvan százaléka állandó ipari munkahelyén dolgozott. Így cigányok integrációja felgyorsult. Mintegy tíz-tizenkettő százalékra becsültük azok arányát, akik többszöri kísérletezés után sem tudták a nyolcórás ipari munkát elfogadni, számukra csupán a „kötetlen” építőipari munka feltételei feleltek meg. Végül a cigányoknak öt százaléka ragaszkodott hagyományos  életmódjához. 

 

A cigányok társadalmi integrációját segítő munkánk elsősorban személyes kapcsolatokra épült. Ezért az 1970-80 években rendszeresen felkerestük a cigányokat. Egyrészt a munkahelyi kapcsolatok kialakulását folyamatosan vizsgáltuk az üzemekben. A munkahelyen a cigányokat munkájuk alapján ítélték meg.  

 

Egy másik feladatunk a lakásépítések folyamatos ellenőrzése volt. Az információszerzés legfőbb formája a falvakban összehívott a cigányok tájékoztatását szolgáló értekezletek voltak. A húsz év alatt több mint negyven ilyen tájékoztatást tartottam. A témák közül a legfontosabbak:

A két évtized eredménye, hogy a rendszerváltás éveiben a tömegessé vált munkanélküliség ellenére a cigányok harminc százaléka megtartotta állandó munkáját. Sokan vállalkozásokba kezdtek. Kialakult a cigányok középrétege. A cigányok belső differenciálódását nem lehet a jövőben figyelmen kívül hagyni. Tudomásul kell venni, hogy vannak a társadalmi integrációt elfogadó, és azt elutasító cigányok. 

 

Az eredmények mellett nem kerülhetjük meg azokat a problémákat, amelyek már az 1960-80-as évek vizsgálatánál is felvetődtek. Akkor öt százalékra becsültük a cigányoknak azt a rétegét, akik a hagyományos életkörülményeik fenntartásához ragaszkodtak. Ezeknél nem cigányok értékes hagyományai (zene, tánc) volt a meghatározó, hanem a hagyományos életmód. A telepi közösséghez való kötődés, az állandó munka elutasítása, az oktatás leértékelése. Már a hetvenes évek elején megjelentek azok a cigány „ideológusok” – főleg költők – akik úgy fogalmaztak, hogy „addig cigány a cigány, ameddig a hagyományos telepeken él, nem vállal állandó munkát, iskolai oktatást”. A hagyományos telepi életformát, magatartást tartották fontosnak. A munkát, az iskolát asszimilációnak tekintették. Számukra az volt kellemetlen, hogy éles viták során igyekeztek az állandó munkát vállalókat döntésükről lebeszélni. Számtalanszor megfogalmazták, hogy „nem az a fontos, hogy milyen nyomorban élnek a cigányok, csak az, hogy sok gyereket szüljenek”… A kialakult éles viták nem tették lehetővé a nézetek egyeztetését, amelyek gyakran fenyegetésbe csaptak át. 

A cigányok között töltött több mint két évtized gazdaság tanulságul szolgál. Ezek közül szükséges néhányat kiemelnem: 

A cigányok a tizenötödik században érkeztek Európába. Az évszázadok alatt megőrizték hagyományaikat, sajátos életmódjukat, szokásaikat. Magyarországon csupán annyi történt, hogy a vándoréletet a letelepedés váltotta fel, ami számos országban még ma sem következett be.

Az utóbbi évszázadokban – nem egyszer uralkodók, kormányfők kezdeményezésére megkísérelték a cigányok integrációját, sikertelenül. A hetvenes, nyolcvanas években a hazai roma lakosság – legalábbis a többsége – egy több évszázados hagyományt lépett át a rendszeres munkavállalásokkal. Ezt nem különböző szervezetek, bizottságok, cigány ideológusok kezdeményezésére, hanem egyes egyén személyes döntése alapján.

A rendszerváltás és a cigányok

 

A kilencvenes évek alapvető változásokat hoztak a magyar társadalomba. A fejlett világtól több évtizedes elzártságunk nehezen találja meg a beilleszkedés formáit, lehetőségeit. A társadalom minden rétegét súlyosan érintették a változások. Különösen a munkanélküliség. Az ország lakosságának körülbelül hét-nyolcszázezer lakosa került a szegénység küszöbére. A cigányoknak a többsége munkanélkülivé vált és segélyre szorult. A romák sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a rendszerváltás vezetői nem ismerték a hazai munkaerő struktúráját, színvonalát, minőségét és olyan vállalatokat, üzemeket is eladta a tőkéseknek, amelyek ennek az etnikumnak munkát biztosított. 

 

A cigány lakosság helyzetének vizsgálatánál új követelményeket fogalmaztak meg. Mind azt amit a hetvenes, nyolcvanas években e területen végeztünk már a nyolcvanas években a cigány vezetők asszimilációnak minősítették. A rendszerváltás éveiben pedig a politikai szervek minősítették munkánkat asszimilációnak. Miután a Minisztériumból szülővárosomba Miskolcra költöztem, az e területen végzett tevékenységem folytatni nem tudtam. Amikor Kemény István a hetvenes évek elején felkért, hogy vegyek részt az országos vizsgálatokban,  a megye és munkahelyem akkori potentátjai  lehetetlenné tették. Amikor a kilencvenes években Kertesi Gábor kért fel ugyanazzal a céllal, kénytelen voltan nemet válaszolni. Ezzel megszakadt a húsz év alatt végzett munkám, amit saját költségemen, azaz ingyen végeztem, soha anyagi támogatást nem kaptam, mert ma is az a meggyőződésem, hogy „ha nem oldjuk meg a cigány lakosság integrációját, annak beláthatatlan következményei lesznek.

 

A rendszerváltást követő évtizedekben nem voltam részese a roma kutatásoknak, csupán megfigyelője, aki szükségesnek tartja, hogy tapasztalatait, észrevételeit összefoglalja. Az viszont változatlan meggyőződésem, hogy a roma lakosság jövőjét kizárólag a társadalmi integráció oldja meg. Példa van erre, hiszen az elmúlt évszázadok alatt hazánkban számos népcsoport telepedett le, németek, szlovákok stb. Mind ezek az etnikumok úgy integrálódtak a társadalmunkba, hogy megőrizték anyanyelvüket, szokásaikat, kultúrájukat. A rendszerváltás után először is a kutatás módszereiben történtek alapvető változások. A hetvenes, nyolcvanas években a személyes kapcsolatok alapján segítettük az egyének társadalmi integrációját. A rendszerváltás után elvi, ideológiai, jogi és politikai érdekek kerültek előtérbe. Sem a nemzetközi, sem a hazai kutatások nem vették figyelembe a roma lakosság hazai belső differenciálódását. A társadalmi beilleszkedés útján elindult személyek nem kaptak további segítséget. A súlyosan lemaradók száma és aránya viszont többszörösére nőtt. 

A nemzetközi kutatások a cigányokat „társadalom alatti osztálynak” minősítik [underclass], ugyanakkor a roma ideológusok szerint az Európai Unióban „a romákat nemzetek feletti kisebbségi státusz illeti meg”  

 

A rendszerváltás

abban is változást hozott, hogy számos szervezeteket, bizottságokat, szövetségeket, egyesületeket hoztak létre a cigányok azzal a céllal, hogy a roma lakosság helyzetét segítsék. Ezek közül a legnagyobb hatáskört a cigány önkormányzatok kapták. Megteremtődtek annak a feltételei, hogy a helyi szervekkel együttműködő cigány önkormányzatok, közvetlen személyes kapcsolatok kiépítésével a területükön élő roma lakossággal elősegíthetik a romák integrációját, a roma és nem roma lakosság együttélésének feltételeit. Az elmúlt évek tapasztalatai azt igazolták, hogy a cigány önkormányzatok elsősorban a romák – és a saját – anyagi érdekeit képviselik. Az integráció a rendszerváltás éveiben háttérbe szorult. Egyetértünk  Sólyom Lászlónak azzal a megállapításával, hogy a cigány önkormányzatok az elvárt feladatoknak nem felelnek meg. A rendszerváltás évtizedeiben a roma lakosság többségének helyzete nem javult, hanem romlott. 

 

A rendszerváltás másik terméke a beas cigányok kiemelkedő anyagi, társadalmi elismertsége. Kelet-Európa roma lakossága eltérő arányban beszéli a cigány nyelvet. Ez az arány Albániában 100 százalék, Szerbiában 73, Bulgáriában 55, Magyarországon hét százalék. Ez azt jelenti, hogy hazánk roma lakossága elérte a társadalmi integráció egyik feltételét. Ugyanakkor a hét százalékon belül találunk különböző etnikumokat, beasokat, oláhokat, kárpáti cigányokat stb. A beasok aránya nem haladja meg a négy-öt százalékot (30-40 ezer fő).

Tudjuk, hogy a cigányok mintegy ezer évvel ezelőtt Indiából indultak el és a vándorcigányok évszázadokat töltöttek el különböző országok, népek között. A hazánkba délről érkező cigányok horvátul, az oláh cigányok egy ind nyelvvel rokonított nyelven beszélnek. A beások románul, tanulságul, hogy az előző letelepedésük helye Dél-Románia volt. 

 

A beas cigányok a rendszerváltás éveiben külön gimnáziumot [Gandhi gimnázium] kaptak. Ami önmagában ellentmond a szegregáció elméletének. Pozitív, hogy a ciganológia egyetemi katedrát is kapott, az már kevésbé, hogy a katedra vezetője többek között a Szabadegyetemen is kijelentette, hogy „aki nem beás, az nem cigány”. Mi lehet a célja a cigányok törpe kisebbsége szembeállításának a romák többségével? 

Egy másik kérdés, amelyet szükség volna vizsgálni. A cigányok évszázadok alatt nem teremtették meg a maguk értelmiségét. Kimagasló alkotást csupán a cigányzenében alkottak. A rendszerváltás időszakának egyik pozitívuma a roma diplomások számának növekedése. Azonban szükséges feltenni a kérdést, hogy „cigány diplomásokra” vagy „cigány értelmiségre” van-e szükség, a válasz attól függ, hogy a romák integrálódnak-e a többségi társadalomba, vagy külön érdeket követelnek. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a magyar felsőoktatás jelenleg szakértelmiséget képez. Az egyes szakterületen magas szintű szakismereteket biztosít. Az „értelmiségi” lét a szakmán túli széles nemzetközi ismereteket, idegen nyelvtudást követel meg. Az értelmiséggé válás intergenerációs folyamat, amelyben meghatározó szerepe van a szülőknek. 

 

Az egész társadalom érdeke,

hogy minden fiatal képességének és szorgalmának megfelelő iskolai végzettséget szerezzen, tekintet nélkül arra, hogy az roma, vagy nem roma. Egyetemünkön is több cigányszármazású hallgató tanul. Példátlan az az erőfeszítés, szorgalom, amit ezektől a személyektől a felsőoktatás megkövetel. 

Szükséges újragondolni a ma viták központjába álló szegregáció kérdését az oktatásban. A romák évszázados lemaradása hosszú távú tervezést követel meg. Különösen az oktatás területén fontos a romák tényleges belső differenciálódását figyelembe venni. Az integrálódott romák gyermekeinek, az oktatás fontosságát felismerő közép rétegnek biztosítani az oktatás minden feltételét. De azok a rétegek, akik hagyományos életformájukhoz ragaszkodnak, az oktatás fontosságát nem ismerik el, más oktatásra, nevelésre van szüksége. 

 

A magyar oktatás színvonala elmarad a fejlett államokétól, mert olyan feladatokkal terhelték, amely lehetetlenné tették a minőségi oktatást. A tervutasítás időszakában minden hallgatónál megjelöltek és külön kedvezménybe részesítették a fizikai munkások gyermekeit, most a romák számára határoznak meg külön feladatokat. Az ideológiák túllépik a realitást. Azt is szükséges kimondani, hogy a többségi társadalom fiataljainak oktatása nem rendelhető a romák érdekei alá. 

Magyarország az elmúlt évtizedekben jelentős anyagi áldozatokat hozott a roma lakosság társadalmi, gazdasági felemelkedése érdekében. A hetvenes, nyolcvanas években a putrik felszámolásával, az állandó lakás biztosításával, a munkahelyek feltételeinek megteremtésével. A rendszerváltás évtizedében egyes számítások szerint ezerhétszáz milliárdot fordítottak erre a célra. A legutóbb kidolgozott tizenöt éves fejlesztési program ettől lényegesebb nagyobb anyagi áldozatot követel meg. 

 

Hazánkban az anyagi támogatásokon túl nagyobb értéket jelentenek azok a szellemi erőfeszítések, amelyek a roma lakosság helyzetét, életmódját, mindenekelőtt társadalmi integrációjának tudományos feltételeit feltárták. Már ezt a célt szolgálta a 19. század végén, az 1893. évi országos cigányösszeírás is. 

 

Az utóbbi évtizedekben több jeles kutató és szociálpolitikus szinte minden erőfeszítését e cél szolgálatába állította. Többek között Vekerdi József, Mészáros György  vagy a téma  megszállott elkötelezettjei,  Csalog Zsolt  és Solt Ottilia nevét kell megemlíteni.

 

Az első átfogó, tudományos módszerekkel végzett szociológiai kutatás Kemény István nevéhez fűződik, aki a 2O. század 7O-es éveiben feltárta a hazai cigánylakosság  helyzetét, feszítő problémáit és lehetőségeit.  

 

A rendszerváltást követően Kertesi Gábor sokoldalú kutatásai egyértelműen igazolták, hogy a romák társadalmi, gazdasági felemelkedését az integráció és  a munka világa által teremtett impulzusok, a tartós foglalkoztatás és a rendszeresen végzett munka biztosítják.  

Kiemelkedő, különös helyet foglal el ebben a folyamatban Szelényi Iván és Ladányi János munkássága. Szelényi Ivánnal a hetvenes évek elején több alkalmam is volt szakmai beszélgetéseket folytatni cigánykutatásaimról, arról hogy koncepcióm szerint nem egy etnikai réteg problémájáról, hanem a magyar társadalom egészét érintő megoldatlan súlyos kérdésről van szó. Szelényi Iván, aki több évtizede él az Egyesült Államokban, jelenleg az amerikai Yale egyetem professzora, jól ismeri a hazai viszonyokat és nemzetközi roma kutatásokat is végzett Ladányi Jánossal. Amerikai tapasztalatai alapján állapította meg, hogy a magyar roma lakosság jelenleg egy „társadalom alatti” osztály, amelynek integrációja várhatóan több évtizedig tartó folyamat.  

 

Szelényi Iván Amerikában részese és szemtanúja  az afroamerikai lako integrációjának.  A rabszolgaságtól és üldözésektől hatalmas lépést tett az afroamerikai lakosság az integráció útján. Ebben a folyamatban meghatározó szerepet kapott a második világháború, amikor életerős amerikai fehér férfiak százezrei a fronton harcoltak, s ez súlyos  munkaerőhiányt okozott az amerikai gazdaságban. Az így kialakult helyzet az afroamerikai lakosság tömegeinek tette lehetővé az állandó munkát, az ezzel együtt járó életmódváltozást. Az intergenerációs mobilitás következtében az ötvenes - hatvanas években lehetővé vált az afroamerikai lakosság másodgenerációja számára a középréteggé válás, egy afroamerikai középréteg kialakulása. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez az unterklasstól elinduló folyamat több tényező hatására alakulhatott ki. Az afroamerikai lakosság felemelkedését illetően alapvető fontosságúnak bizonyultak egyrészt az ezt generáló történelmi, politikai és gazdasági körülmények, másrészt az embert próbáló időkben kibontakozó jelentős egyéni akarati tényezők, erőfeszítések.  

 

A nyolcvanas évektől napjainkig többször volt lehetőségem az Egyesült Államokba hosszabb időt tölteni. Több mint húsz államban jártam, mindenütt találtam – eltérő arányban – különböző magas kvalifikációt igényelő szakterületeken dolgozó, jól öltözött, intelligens afroamerikai emberekkel. Többször megfordultam Harlemben is és több amerikai nagyváros hasonló körzeteiben is. Információimat kiegészítette az az rokonom is, aki több mint harminc évet tanít Chicago, majd Denver olyan iskoláiban, ahol az amerikai fiatalok mellett jelentős számban voltak, vannak spanyolajkú és afroamerikai tanulók is. Akiknek nem volt lehetőségük az Államokban tapasztalatokra szert tenni, naponta találkozhatnak a  televízió képernyőin az USA afroamerikai elnökével, láthatják az amerikai filmeken afroamerikai színészek tolmácsolásában sikeres karrierek, üzletemberek, középosztálybeli családok történeteit.  

 

A tudományos kutatások bizonyítják, hogy az integráció szelektál.  Azok akik felismerik és készek az életmód változtatásra, megtalálják helyüket a társadalomban. A kutatásokat széleskörű szakmai viták követték, amelyben a roma vezetők érdemben nem vettek részt. Ugyanis a rendszerváltás éveiben a romavezetők nem fogadták el az integráció gondolatát, hanem a romaköltők 1980-as években megfogalmazott elveit követték. Kiépítették minden szinten hatalmi szerveiket, a cigányparlamentet, az érdekvédelmük különböző szerveit és intézményeit, a cigány önkormányzatokat, felelevenítették a cigány vajdarendszert. Lényegében kettős hatalom létrehozására törekednek. Vajon elképzelhető ez Európa más országaiban is? Erre a kérdésre az Európai Uniónak kell választ adni. (Mohácsi Viktória)  

 

Irásomban az utóbbi évtizedben áttekintettem a roma lakosság társadalmi, gazdasági helyzetének változását. A hetvenes és a nyolcvanas évek kivételével ez a  törekvés a segélyekre épült. A rendszerváltástól eltelt két évtized történései azt mutatják, hogy kevés eredménnyel.  

A készülő „Antiszegregációs Terv” is részletesen megfogalmazza, hogy milyen feladatokat kell elvégezni egyes intézményeknek, szervezeteknek (egészségügy, oktatás, lakásépítés, útépítés stb.) a romák érdekében. A sok milliárdos tervek az államot és az önkormányzatokat teszik felelőssé a célkitűzések megvalósítására. Ezen kívül az EU Felzárkóztatási Alapjából (egyedül Magyarországon) 96,6 milliárdot irányoztak elő a roma lakáskörülmények javítására, új lakások építésére. A pályázatok útján elnyerhető összegek két-három lakás építését biztosíthatja. Az első kísérletek (Zalaegerszeg) ellentmondásosak. Ez a támogatás megosztja a cigány lakosságot, vannak akik kapnak lakást, s vannak akik nem. Megosztja a magyar lakosságot is, különösen ha arra a hétszázezer családra gondolunk,  akik a roma lakossághoz  közel azonos szinten élnek jelenleg is. 

Ezen körülmények és intézkedések is hozzájárultak ahhoz, hogy a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben egyre feszítőbb ellentét alakult ki a többségi társadalom és a roma lakosság között, amely az elmúlt időszakban – az amerikai Klu-Klux-Klan-ra emlékeztető  módszerekhez –  ártalan romák meggyilkolásához vezetett. A tetteseket el lehet fogni, el lehet ítélni, de a kialakult társadalmi feszültséget, konfliktus helyzetet, gyűlöletet sokkal nehezebben, hosszabb idő alatt  lehet majd csak kezelni és feloldani. Sürgős feladat új alapokra helyezni a többségi és roma társadalom viszonyát.  

Nem feladatom a megoldás kidolgozása, a helyes út kijelölése. Csak remélni tudom, hogy vannak olyan, a téma szempontjából objektív magyar és roma személyek, akik megtalálják a kivezető utat, melyhez a következő szempontokat javaslom figyelembe venni.

Úgy érzem, hogy mindazokat a gondolatokat, amelyeket a témával kapcsolatban el szerettem volna mondani, leírtam. Ezért a jövőben nem szeretnék, nem tudok a cigány kérdéssel foglalkozni. A továbbiakban a másik kutatási területem, a magyar reálértelmiség társadalmi, gazdasági helyzetének nemzetközi összehasonlító elemzése a célom, amely kutatást a hetvenes évektől napjainkig számos intézmény (Magyar Tudományos Akadémia, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, Szakszervezetek Elméleti Kutató Intézete, a Mérnök Kamara és a Közösen a Jövő munkahelyeiért Alapítvány) támogatta.

 

2009.12.28

 

Tóth Árpád