A társadalmi gazdaság alakját a technológiai és
szervezeti követelmények, nem ideológiai képek
szabják meg.

[John Kenneth Galbraith "Az új ipari állam"  - 1967]

 

Szemléletváltást a  reálértelmiség megítélésében!

 

A hetvenes évek elejétől folyamatosan végzünk mérnökvizsgálatokat a Magyar Tudományos Akadémia, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, a Mérnökkamara,  az Eindhoveni Műszaki Egyetem, valamint a Közösen a jövő munkahelyeiért Alapítvány támogatásával.

Meggyőződésünkké vált, hogy a reálértelmiségnek meghatározó szerepe van a társadalom és a gazdaság életében. Ezt az elvégzett nemzetközi kutatások is egyértelműen igazolják. Az utóbbi időben hazánkban is egyre többen ismerik fel a reálértelmiség, mindenek előtt a mérnöki tevékenység, a természettudományok és a műszaki innovációk fontosságát, a téma jelentőségénél fogva szélesebb körben való foglalkozás szükségességét. Ezzel összefüggésben cikkemben néhány, a mérnöki munkát érintő történeti, társadalmi, gazdasági kérdésre hívom fel a figyelmet.

Az utóbbi évtizedben megváltozott a munkaerőpiac diplomás felszívó képessége, illetve igénye. Míg korábban a jogászokat, közgazdászokat, a társadalomtudományi szakokon végzett fiatalokat keresték, most a reálértelmiség, különösen a mérnökök iránt megnövekedett a   - még a jelenlegi válság közepette is  megnyilvánuló - kereslet. Ez számos, társadalmunkat, gazdasá gunkat, felsőoktatásunkat alapvetően érintő kérdést vet fel, amelyekre keressük a választ. Milyen a mérnökök társadalmi elismertsége a fejlett országokban és hazánkban? Képes-e a magyar felsőoktatás a műszaki értelmiség iránti mennyiségi és minőségi követelményeknek eleget tenni?

 

OECD felmérés a reálképzés helyzetéről.

 

Az OECD 2005 évben vizsgálta, hogy a felmérésbe bevont országokban a felsőoktatásban milyen arányban van jelen a reálpályákra készülő hallgatóság aránya, milyen arányban képez reálértelmiséget. 

Az OECD felmérés szerint a gyorsan fejlődő távol-keleti országok más képet mutatnak. A hallgatók között a reálszakosok aránya mindenütt meghaladja a harminc százalékot. Japánban 31,5 százalék, ebből természet tudományi 11,4, műszaki 20,1 százalék. Dél-Koreában 39,4 százalék, ebből természettudományi 12,6, mérnök 27,1 százalék. Mindkét országban a mérnökök aránya túllépi a 20 százalékot.

Feltétlenül kiemelt figyelmet érdemel Kína, ahol a felsőoktatásban tanuló hallgatók 76 százaléka tanul a reáltago zatokon. Arra nincs pontos adatunk, hogy ez hogyan oszlik meg a két terület között. Viszont az ismert, hogy Kínában huszonnégy millióan tanulnak az egyetemeken. Szakirodalmi források szerint Kína és India évente négymillió mérnököt képez, és magában Kína annyi mérnöknek ad diplomát, mint az USA és az Európai Unió együttesen.

Az OECD vizsgálat két országnál mutatta ki, hogy a reálszakokon, de különösen a mérnök szakokon tanulók aránya alacsony. Ez utóbbiak aránya az Egyesült Államokban 6,3 százalék, Magyarországon 6,6 százalék. A II. világháború után a világhatalommá nőtt Egyesült Állomok elsősorban az „agyelszívás” [barin drain] útján és nem hazai humán
erőforrás - beruházás útján szerezte meg gazdasági pozícióját. Az utóbbi évtizedekben viszont megindult egy ellentétes folyamat, az „agyvisszaszívás”, amelyben mindenekelőtt India és a távol-keleti országok járnak elől. Tény, hogy a természettudományok, ezen belül a mérnöki munka megítélése országonként eltérő, vannak ideológiákra és reálgazdaságokra épülő országok. Előzőek a társadalomtudományokat, az utóbbiak a természettudományokat helyezik előtérbe.

Az OECD rávilágított arra a magyar kutatók és vállalati szakemberek által már hosszabb ideje hangoztatott innovációt akadályozó tényezőre, hogy Magyarországon rendkívül alacsony a reálértelmiség és ezen belül a mérnökök aránya. Szerintem a magyar történelemben, sajátos társadalmi viszonyainkban kell keresnünk a probléma gyökereit.

 

Gazdasági és társadalmi megkésettség.

    

A vezető ipari államokban már a XIX. században és a XX. század első évtizedeiben lezajlott az a hatalmas társadalmi átalakulás, amelynek következtében a földművelésből élő lakosság  döntő többsége az iparba áramlott, majd a szolgáltatás különböző területein helyezkedett el, a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya a XX. század közepére már 4-5 %-ra csökkent. Magyarországon ez a struktúraváltás sokkal lassabban, s ellentmondásosan zajlott le. Még a második világháborút követően is a magyar lakosság hatvanöt százaléka közvetlenül, további tíz százaléka közvetve a mezőgazdaságból élt.

A XX. század első felében hazánkban a „népies” mozgalom vezető ideológiává vált. A magyar humán értelmiség a parasztságban látta a legfőbb nemzetfenntartó erőt, a  társadalom jövőjét.. A népiesek és urbánusok vitája évtizedekre megosztotta a magyar értelmiséget. Ezen nézetek a XX. század utolsó évtizedében, a rendszerváltást követően is megjelentek. Újjá éledt a „Kert Magyarország” gondolata a „gazdag parasztok” országát hirdető elvárások formájában., miközben a világ a posztindusztralizmus korszakába lépett.  Ez a megkésett ideológia [Lakitelek] nem vette figyelembe hogy a magyar parasztságra nem jellemző a közösségi szemléletmód. Ez, valamint a szocializmus öröksége az országunk demokratikus fejlődését erősen korlátozta, a rendszerváltás időszakában a megkésett társadalmi mobilitás jellemezte hazánkat a fejlett  társadalmakhoz  viszonyítva.

Magyarországon az ipari fejlődés kezdetei a XIX. század utolsó harmadára tehetők, amikor az ipar olyan, az adott kor nemzetközi színvonalán álló, szigetszerű képződmények formájában jelent meg, mint a Rima-murányi –Salgótarjáni Rt, a diósgyőri Állami Vaskohászat, vagy a csepeli Weisz Manfréd gyárak, a Ganz-Mávag stb. ahol magyar képzett munkaerő hiányában elsősorban német és cseh szakmunkásokkal kezdték meg a termelést. A 1929-33-as világgazdasági válság, a II. világháborús pusztítások, majd az erőltetett tsz szervezések következtében elszegényedett, földjét vesztett falusi lakosság egy része felismerte az ipari fejlődés lehetőségét, s nagyüzemek munkásaivá váltak. Megnyílt a felemelkedés lehetősége, a segéd-, betanított, majd szakmunkás „karrier”, s a tehetséges falusi és városi fiatalok előtt a mérnöki pálya.

A közel öt évtizedes szovjet megszállás, a „vasfüggöny” - az ipari fejlődés és a  nyugati mintára kiépült műszaki felsőoktatás szempontjából - válságos évtizedeket, a nyugati fejlődéstől való újabb elkanyarodást, újabb társadalmi és gazdasági modernizációs lemaradást eredményezett. A felsőoktatást szovjet mintára átalakították. A jogászképzést a minimumra csökkentették, a közgazdászképzést politikai céljaiknak alárendelték, - a hadiipari jóvátétel, később az erőltetett iparosítás igényeinek megfelelően  -  a mérnökhallgatók számát nagymértékben felemelték, azzal a különbséggel, hogy innen még a legjobbak sem juthattak el a „csillagvárosba”. Megindult a műszaki értelmiség differenciálódása, a legnagyobb foglalkoztatók a kutató intézetek, felsőoktatási intézmények és az állami vállalatok voltak. A sajátos szovjet modell hatását az üzemekben dolgozó mérnökök érezték meg leginkább. A munkásosztály vezető szerepét a mérnök - munkás jövedelmek paritásán keresztül érvényesítették, melynek eredménye az alulértékelt mérnöki munka, az értelmiségi létet nehezen biztosító alacsony jövedelem volt.   A hetvenes évek második felében már a mérnök túlképzés jelei mutatkoztak. Az alacsony társadalmi elismertség, a kedvezőtlen jövedelmek a mérnökök jelentős részét arra kényszerítették, hogy a nagyobb jövedelmet, lakást biztosító fizikai munkakörökben, szakmunkásként vállaljanak munkát. Ez utóbbi jelenségek viszont a humánértelmiségben erős ellenérzést váltott ki a mérnökökkel szemben.

 

A humánértelmiség prioritása.

 

A nyolcvanas évek - a műszakiak helyzetével ellentétes módon - a humánértelmiség helyzetében pozitív változást hoztak. A társadalomtudományok területén olyan - a tervutasítás időszakában tiltott - lehetőségek nyíltak meg, amelyek növelték a szociológia, pszichológia tudományának presztízsét, jelentőségét. Különös fontosságot kapott a társadalmi struktúra kutatása, a szabadidő vizsgálata. Rendkívül gazdaggá vált a közgazdasági szakirodalom, sorra adták ki a Nobel díjas közgazdászok munkáit, korlátozok között, de elérhetővé váltak a tervgazdasági modell kritikusainak   publikációi.

Miközben a humánértelmiség a figyelem központjába került, a mérnökök  értelmiségi mivolta megkérdőjeleződött.  A kor egyik jeles szociológusa, a humánértelmiség vizsgálatának vezetője úgy fogalmazott, hogy a „mérnök plebejus [alsó jogfosztott néposztály tagja] proletár a diplomások között, a munkaszervezetben elfoglalt helye ugyanis jobban közelít a munkásokéhoz, mint az egyéb diplomásokhoz.”  Ez a felfogás nem ismerte fel az értelmiség fogalmából kizárt mérnöki munka szellemiségének lényegét, a mérnöki munka társadalmi követelményeit és hatását, hogy a mérnöki tevékenység legegyszerűbb területein is a természettudományi ismeretek nélkülözhetetlenek. A magas szintű műszaki alkotás pedig – a legkorszerűbb természettudományos ismeretek keretei között - a legmagasabb szintű szellemi tevékenység.

A már idézett OECD kutatás is igazolta, hogy a természettudományok és a mérnöki munka megítélése, presztízse országonként eltérő. A gyorsan fejlődő távol-keleti országok [Kína, India] a reálértelmiséggel alapozzák meg a jövőjüket. Magyarországon sajnos éppen ez a felismerés és gyakorlat hiányzik.

A magyar műszaki felsőoktatás kezdete a tizennyolcadik századra vezethető vissza, 1763-ban Mária Terézia Selmecbányán bányászati és erdészeti főiskolát hozott létre, amelyeket 1770-ben akadémiai szintre emelt. A tizenkilencedik században a műszaki felsőoktatást a Budapesti Műszaki Egyetem biztosította. A műszaki felsőoktatásunk a második világháborúig világszínvonalat ért el. Egyrészt szorosan együttműködött a nyugat-európai egyetemekkel. Másrészt olyan középiskolai rendszer állt mögötte, amelyben a reálgimnáziumok és a középfokú oktatás minden szintjén biztosították a színvonalas reáltárgyak oktatását.

Mivel magyarázható, hogy – az előzőekben leírt – kedvezőtlen társadalmi körülmények időszakában világszínvonalú műszaki felsőoktatás alakult ki. Elsősorban azzal, hogy a hazai lakosság adottságai, képessége megfelelt a követelményeknek. A magyar mérnökök nem csak hazánkban, de a fejlett ipari államokban is kimagasló eredményeket, s elismertséget értek el.

A második világháború után súlyos változások következtek be, amelyek szinte napjainkig meghatározzák a műszaki felsőoktatást, és ezen belül a műszaki értelmiséget. A legsúlyosabb problémát az okozta, hogy a hatvanas, hetvenes években kidolgozott oktatási reformok törölték a reálgimnáziumokat és a középiskolákban csökkentették a reáltárgyakat.

1980-ban a Magyar Tudományos Akadémia úgy ítélte meg, hogy szükség van egy széleskörű közgazdász és mérnök "kohorsz vizsgálatra", amelyet kiemelt kutatási főirány keretében Andorka Rudolf professzor vezetett. A kutatás során az ország valamennyi műszaki főiskoláján és egyetemén két kohorsz alapján 2247 mérnökről készült részletes szociológiai felvétel, amely kiterjedt a mérnököket érintő társadalmi, gazdasági kérdésekre. A munka jelentőségét Tétényi Pál, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke is felismerte és a nyolcvanas évek első felében Jávorka Edit koordinálásával, Falusné Szikra Katalin akadémikus, Farkas János szociológus vezetésével munkacsoportokat hoztak létre, ahol szakemberek bevonásával, értekezleteken vitatták meg a műszaki alkotó tevékenység kibontakoztatásának lehetőségeit, feltételeit, a műszaki értelmiség helyzetét és problémáit. Az ún. témabizottságok tevékenységét az OMFB kutatási jelentések, tanulmányok formájában jelentette meg. Nem meglepő, hogy időszerűségük ma is aktuális. Ezek a tanulmányok „nem publikálható” utasítással jelentek meg,  elsősorban az országos vezetés részére biztosított információkat. Az anyag zárolásának okaira akkor kaptunk választ, amikor a Társadalmi Szemlében egy viszonylag rövid kutatási anyag publikálását követő  támadásból kiderült, hogy  kétségbe vontuk  a korabeli ideológia alappillérének számító prioritást,  a munkásosztály vezető szerepét.

A mérnöki munka válsága a rendszerváltással következett be. Ez a társadalmi réteg szenvedte el a legnagyobb leépülést. A vállalatok meggondolatlan eladása, a multinacionális nagyvállalatok megjelenésének időszakában a mérnökök közel nyolcvan százaléka vesztette el a munkáját és struktúraváltásra kényszerült. Sokan a kényszernyugdíjazást, mások a kényszervállalkozásokat választották. Szerencse, hogy a vizsgálataink szerint 1990-bem a mérnökök ötvenhat százaléka rendelkezett mérnök-közgazdász másoddiplomával, s a fiatal, valamint a középkorú mérnökök el tudtak helyezkedni a társadalom, a gazdaság, a pénzügyi szféra, a közigazgatás legkülönbözőbb területein. A kilencvenes években a mérnökök kedvezőtlen munkaerő-piaci helyzete következtében a pálya presztízse tovább romlott, a fiatalok és a szülők nem láttak jövőt a mérnöki pályán. Ennek következtében jelentősen csökkent a mérnöki pályát választó fiatalok száma,  a legalacsonyabb pontszámmal azok mentek mérnöki pályára, akiket más, konjunkturális szakokra nem vettek fel.. A reáltárgyak középfokú oktatása tovább romlott, a műszaki szakok mellett a természettudományos szakokra is jelentősen csökkent a jelentkezők száma. A napjainkban megjelenő hírlevelek arról számolnak be, hogy alig találni természettudományi tárgyakat oktató tanárokat az általános és  középiskolák számára.

2001-ben a „Közösen a jövő munkahelyeiért” Alapítvány nyújtott anyagi támogatást a „Mérnökök az átmeneti gazdaság munkaerőpiacán” című felmérésünkhöz. A kutatás eredményét a Munkaügyi Szemlében, valamint a Mérnökújság 2004. októberi és a 2005. márciusi számában publikáltuk. A magyar mérnökök élet és munkakörülményeiről széleskörű információkkal rendelkezünk, ugyanakkor nincs lehetőségünk kutatásaink eredményeit szakmai körökben megvitatni, mert meglátásom szerint a magyar mérnökök többsége erős szakmai bezárkózásban él. Példa erre a holland-magyar összehasonlító kutatásunk, melyet az Eindhoveni Műszaki Egyetem kezdeményezte, költségeit a Holland Tudományos Szervezet [Netherlands Organization Research NWO] finanszírozta. 274 holland és 203 magyar végzés előtt álló mérnökhallgatóról készült felvétel. Azt vizsgáltuk, hogy különbözik-e a magyar hallgatók szakmai orientációja a hollandokétól, milyen szakmai és életcélok jellemzi őket.

A tanulmányt Magyarországon ismét csak szűk körben tudtuk publikálni. Nagyobb érdeklődést váltott ki viszont Nyugat-Európa konferenciáin és az USA-ban megjelenő The Yournal of General Psychology folyóiratban. A magyar "fogadókészségre" jellemző volt  - a műszaki felsőoktatás egyes oktatói részéről - az a nézet hogy „mi oktatunk és nem nevelünk”. Pedig a beérkező és az intézmények által kibocsátott hallgatók vizsgálata a fejlett ipari országok műszaki felsőoktatásában általánosan elterjedt. Arra keresik a választ, hogy egy fiatal miért választja, illetve nem választja a mérnöki pályát, mi motiválja őket, milyen elvárásokkal indulnak az életben, hogyan ítélik meg szakmai és társadalmi jövőjüket, milyen kompetenciák elsajátítását tartják szükségesnek hogy megfeleljenek a munkaerőpiaci elvárásoknak. . A kutatás eredményeit beépítik  a képzés  korszerűsítési munkálatokba, felhasználják az oktatás színvonalának permanens fejlesztésébe. A magyar felsőoktatási intézmények kutatásai a végzett hallgatók elhelyezkedését követik, amelyet azonban jelentős késéssel követ a képzés korszerűsítés,  miközben a középiskolások mérnöki pályaképének tudatos alakításával, a pályaorientáció kérdésével  nem foglalkoznak.

 

Generációváltás az oktatói karban

 

Az utóbbi évtizedekben fordulatot jelentett a műszaki felsőoktatás színvonalában, hogy jelentős oktatói generációváltás zajlott le. A műszaki felsőoktatásban jelentős számú, nemzetközi és gyakorlati tapasztalatokkal, elismertséggel rendelkező, idegen nyelveket beszélő, nagy műveltségű, iskolát teremtő alkotó mérnökök, professzorok biztosították a színvonalat. A magyar származású, külföldön Nobel-díjat szerzett tudósok itthon maradt, semmivel sem kevésbé tehetséges évfolyamtársai, pályatársai napjainkra – nemcsak életkoruk, hanem a felsőoktatási létszámleépítéseknek is köszönhetően – eltűntek a felsőoktatásból.. Az új oktatói, kutatói nemzedéknek a változó körülmények miatt az alapoknál kell újrakezdeni. A felsőoktatási törvény adta követelmények azt diktálják, hogy mindenekelőtt a publikációkra, a tudományos cím elérésére kell koncentrálni, ezért tevékenységükben a gyakorlatban is alkalmazható új tudományos eredmények, kiemelkedő műszaki innovációk háttérbe szorulnak.

A mérnökhallgatók műszaki pályára való felkészítése, a mérnöki munka sem nélkülözheti a magas színvonalú műszaki, természettudományos elméleti és gyakorlati ismereteket. A mérnöki munka minden szintjén alapos természettudományos ismeretekre van szükség., ami a műszaki felsőoktatás és a tudományos műszaki munka további szakmai felkészültséget, társadalmi-gazdasági ismereteket, idegen nyelvtudást követel meg.

Jelen írásunkban kutatásaink bemutatásával a reálértelmiség szakmai bezárkózásának tényét és veszélyét szeretnénk bizonyítani. A viszonylag szűk szakmai szemlélet egyik jele, hogy mérnök kutatásaink iránt kevés érdeklődést mutattak a műszaki egyetemek, főiskolák, tanszékek. Nagyon találónak érezzük Csepeli György a HVG által 2009-ben közölt írását, amely szélesebb összefüggésben mutatta ki, hogy „belterjes és provinciális a magyar tudományos élet. Hazánkban a tudomány minden területén fennáll az együttműködés, a kooperativitás hiánya a kommunikációképtelenség, amely szorosan összefügg a szereplők individualizmusával.” Egy-egy szakterület „felelőse” gátolja a saját nézeteitől eltérő vélemények, tények megjelentetését. Mind az, amit Csepeli György írásában jelzett, nem csupán magyar jelenség. A jelenleg kirobbant világgazdasági válság a társadalom, a gazdaság minden területén alapvető változást követel meg. A szakmai bezárkózás következtében olyan tévedések, dogmák kerültek nyilvánosságra, amelyek évtizedekig, sőt évszázadokig vakul hittek és követtek. Például az a nézet, hogy a GDP egymagában kifejezi egy társadalom színvonalát, helyzetét. Vagy, hogy a „piac” mindenható, amely egyedül képes szabályozni és meghatározni a gazdaság és így a társadalom fejlődését.

Nicolas Sárközi francia elnök kezdeményezte a Stiglitz Bizottság létrehozását, amelynek feladata, hogy megtalálja azokat az eszközöket, módszereket, amelyek kivezetnek a világgazdasági válságból és biztosítja a folyamatos fejlődés lehetőségét. A Stiglitz vizsgálatot minden bizonnyal széleskörű viták követik. Egy azonban biztos: alapvető társadalmi változásokra van szükség.

Ezek a változások a mérnöki munkát is alapvetően érintik. A lisszaboni stratégia megújulása további feladatokat követel meg. Magyarország ezeknek a feladatoknak ma még korlátozottan tud megfelelni, mert:

 

 Sürgető feladatok. 

 

A legsürgősebb feladatunk egyike, műszaki felsőoktatásunk megújulása (!) úgy, hogy hét évtized után vissza kell térni a mérnökképzés nemzetközi színvonalához! Váljunk necsak formailag [bolognai folyamat], de tartalmilag is az Európai Felsőoktatási Térség valóságos részévé. Ebben jelenleg fontos szerepet tölt be a Budapesti Műszaki Gazdaságtudományi Egyetem. Egyrészt nemzetközi és hazai vállalatokkal, valamint a nyugati tudományos kutató intézetekkel, egyetemekkel kiépített rendszeres kapcsolatával, másrészt az egységes -  műszaki, gazdasági és társadalmi – szemléletre törekvő oktatásával. A magyar műszaki felsőoktatás – amennyiben jól sáfárkodik az EU által adott támogatások lehetőségével - elindulhat ezen az úton.

Vissza kell állítani a műszaki innováció tekintélyét!

Az innovációval foglalkozó tudományos kutatások  „innováció” alatt új termékek, illetve meglévő termék lényeges minőségi javítását jelentette, később nyilvánvalóvá vált a szervezeti innováció szerepe is. Ma már az innováció az emberi cselekvés minden területére kiterjedő parttalan fogalom, miközben a műszaki innováció egyre kevesebb szerepet kap. Figyelemre méltó, hogy a napjainkban példátlan gyorsasággal fejlődő számítástechnika nagy érdeklődést vált ki a fiataljaink jelentős részéből. Egyben azt is igazolja, hogy fiataljaink adottsága, képessége megfelel a reálterület követelményeinek.

Reformot a közoktatásban!

A reálértelmiség a társadalom a gazdaság meghatározó szerepét csak úgy tudja betölteni, ha a közoktatás minden szintjén biztosítja az alapok lerakását. Ez elsősorban a reálgimnáziumok visszaállítását, az általános és középiskolákban a reál - és természettudományos tárgyak színvonalas oktatását, valamint megfelelő súlyát követeli meg.

Agyvisszaszívást!

A vizsgálatok azt mutatják, hogy hazánkban rendkívül alacsony a reálértelmiség és így a mérnökök aránya. Ezt a gyorsan fejlődő országok [India, Kína] képzéssel és az agyvisszaszívással biztosítják. Így külföldi tapasztalatokkal is rendelkező szakembereket kapnak vissza. Hazánkban – a hat főt érintő kísérletet kivéve – az agyvisszaszívás nem érvényesül. Gazdasági korlátaink mellett tudományos életünk sem befogadó, lásd Szabó Csaba példáját!. Hazánkban még ma is az agyelszívás érvényesül. Meg kellene vizsgálni végre, hogy milyen feltételei, illetve akadályozó tényezői vannak az agyvisszaszívásnak. .

Realitást!

A társadalom, a gazdaság jövőjében fontos szerepet tölt be a realitás. A reálértelmiség, a természettudományos és műszaki tudományok meghatározó tényezővé válnak. A világgazdaság átrendeződik, azok az országok kerülnek a fejlődés központjába, amelyek a reálértelmiségre helyezik a hangsúlyt. Figyelembe veszik a globalizáció elkerülhetetlen következményeit, az Európai Unió elvárásait. Ugyanakkor hazánkban a műszaki értelmiség jelenlegi szakmai bezárkózottsága, a kooperativitás és a kommunikáció hiánya csökkenti a reálértelmiség, a mérnökök elismertségét, tevékenységének gazdasági hasznosulását, kedvezőtlenül befolyásolja a szülők orientálását, a fiatalok pályaválasztását.

Magyarországra ma is az ideológia túldimenzionálása jellemző.  Pedig az ideológiák csak akkor tölthetik be tényleges szerepüket, ha azok nem lépik túl a realitás határait! Figyelembe veszik a társadalom rétegződését, reális elvárásait, úgy ahogyan Galbraith írta: a társadalmi gazdaság alakját a technológiai és szervezeti követelmények, nem ideológiai képek szabják meg.

2010.03.24

Dr. Tóth Árpád: